"A jó könyv mindig megtalálta, ma is megtalálja azokat, akiknek íródott." - Vavyan Fable

2019. február 15.

Jojo Moyes - Az utolsó szerelmes levél

Ellie ​századunk tipikus szinglije, aki az újságírói karrierje nyújtotta biztos jövedelmének és baráti társaságának köszönhetően alapvetően élvezi független életét. Jó kedélyét egyetlen dolog árnyékolja be: egy nős, családos férfiba szerelmes.
A szerkesztőség archívumában – megírható téma után kutatva – véletlenül rábukkan egy levélre, melyben egy szerelmes férfi arra kéri kedvesét, Jennifert, hagyja ott a férjét, és utazzon el vele.
Ellie az 1960-as években írt rejtélyes levélben saját titkos vágyait fedezi fel, ezért megpróbálja kibogozni a szerelmi történet szálait, bízva abban, hogy reményt meríthet a hajdani szerelmespár sorsából.
Az eseménydús, váratlan fordulatokban bővelkedő regényben a múlt és a jelen romantikus, megható, szenvedélyes – olykor erotikus – képei váltakoznak. Jennifer a múltban próbálja megtalálni elveszett szerelmét, az időközben újabb szerelmes levelekre bukkanó Ellie pedig a jelenben igyekszik felkutatni az egykori szerelmeseket, és megtudni, vajon egymásra találtak-e végül?



A vizsgaidőszak lecsengésével végre akadt időm olvasni, bár kissé félve vettem kezem a könyvet Jojo Moyes nevét látva. Tudtam a Mielőtt megismertelek után, hogy semmilyen garancia nincs arra: a történet szép véget fog érni, és nem töri ripityára a szívem.

Jogos volt az aggodalmam... de ne rohanjunk ennyire előre. A történet a jelenben kezdődik Ellie-vel, aki egy harmincas évei elején járó újságíró, és viszonyt folytat egy nős férfival. Majd egy nap a munkájából adódóan a könyvtárban kutakodik, ahol egy 1960-as évekbeli szerelmes levelet talál, ami felkelti az érdeklődését. A levél Jennifer Stirlinghez tartozik, aki negyven évvel ezelőtt férjes asszony létére beleszeretett valakibe, ám egy balesetnek köszönhetően emlékezetét vesztette. Így sem a férjére, sem a szeretőjére nem emlékszik. Egészen addig, amíg rá nem bukkan egy levélre, és nyomozni nem kezd, ki is lehet a férfi, aki iránt gyengéd érzéseket táplált. Hol a baleset előtti hónapokról olvasunk - hogyan ismerte meg a férfit -, hol a baleset utáni időszakról.
,,Ha engedném magamnak, hogy szeresselek, ez a szerelem felemésztene. Nem lenne semmi más, csak te. Állandóan rettegnék, hogy meggondolod magad. És ha végül tényleg meggondolnád magad, abba belehalnék."
Mindig tűkön ülve vártam, hogy Jennifer egy újabb levélre bukkanjon, mert annyira csodálatos érzés volt olvasni ezeket a szavakat. S bár a történet eleje kissé lassan hömpölyög, eljött az a pont, amikor már nem bírtam letenni. Tudni akartam, de azonnal, hogy a szerelmesek végül egymáséi lehetnek-e.

Káprázatos volt olvasni, milyen élethűen varázsolta elénk az írónő az 1960-as éveket. Szinte úgy éreztem, én is ott vagyok, és részese lehetek Jennifer tökéletes frizurákból, gyönyörű ruhákból és estélyekből álló életének. Láttam magam előtt az asszony elegáns alakját, éreztem olasz parfümjeinek az illatát. Számomra külön élvezet volt erről a korról olvasni, mert hozzám valamiért mindig is nagyon közel állt.
,,Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy írni veszélyes, mert nincs rá garancia, hogy a szavaidat ugyanolyan hangulatban olvassák majd, mint amilyenben leírtad őket. Úgyhogy most csak a lényegre szorítkozom. Sajnálom. Őszintén sajnálom. Bocsáss meg nekem. Ha van bármi is, ami megváltoztathatná, amit rólam gondolsz, arról muszáj tudnom."
A fejezetek elejét mindig feldobták a való életből vett utolsó üzenetek. Némelyikről nehéz volt elhinni, hogy ezt tényleg leírta valaki...

Én a magam részéről nem igazán tudtam megkedvelni Ellie-t. És bár kulcsfontosságú volt a két sík találkozása, mindig sokkalta nagyobb élvezettel olvastam a múltat, és ezerszer jobban érdekelt, mi lesz a szerelmesek sorsa.
,,– (...) Nem hittem volna, hogy ilyen mélyen megérintenek azok a levelek.
– Nem csak a levekről van szó – szipog a lány.(...)
– Hát akkor? – A fiú hangja lágy, érdeklődő.
– Félek...
– Mitől?
Ellie suttogva válaszol.– Hogy engem soha senki nem fog ennyire szeretni."
Hát, Jojo, te sosem fogsz olyan könyvet írni, ami fölött nem potyogtatom a könnyeimet? Megtépázta a lelkemet minden sorod. És azt hiszem, a legjobb lesz, ha itt befejezem a kritikát, mielőtt még túl sokat árulnék el. Igen, akkor ez egy más világ volt, és nekünk marad a ,,Mi lett volna, ha..." De egy biztos: mindenki arra vár, hogy egyszer úgy szeretik majd, ahogy Anthony Jennifert.

*spoiler* Aggódtam, hogy Jennifer és Boot talán már sosem talál egymásra, és hiába történt meg negyven évvel később Ellie-nek köszönhetően a találkozás, a szívem így is kettérepedt. Hiszen annyi, de annyi elvesztegetett év, boldogtalan évtized és bepótolhatatlan emlék! *spoiler vége*

Pontozás: 5/5
Írta: Sziszi

0 hozzászólás:

Megjegyzés küldése