Leiner Laura - Bábel

Sziasztok!
Hú, nem tudom, most kezdjek-e mentegetőzni az eltűnésem miatt (amúgy Pocok vagyok), vagy inkább fogjam be, hogy olvashassátok a kritikát. :) Azt hiszem, egy köztesnél maradok:
Diszkréten megfogalmazva, mindennel el vagyok úszva, mindennel kések, és a laza nyár után hirtelen csak rohangálni van időm. Engem idegesít a legjobban, hogy nem jut időm kicsit bombázni titeket érdekes posztokkal, hírekkel, vagy bármi ilyesmivel. Igyekszem belerázódni a dolgokba :)

Tehát, láttátok ott fent azt a nagybetűs címet? Bizony, bizony, Bábelt olvastam. :D
"Bábel. A legnagyobb nyári zenei fesztivál, valahol Pápa mellett. Mi lehet jobb annál, mint tizenhét évesen, életedben először, egy hetet eltölteni itt a barátaiddal?
A zárónapi koncert a Red Hot Chili Peppersé, és Zsófi többek között azért érkezik, hogy találkozhasson Anthony Kiedisszel. Na de addig még sok minden történik vele, Napsival, Abdullal, Hipóval és Szaszával az Európa, Ázsia, Afrika és Ausztrália színpad körül…

Bábel. Ha voltál már fesztiválon, azért fogod szeretni, ha még nem voltál, azért."

Általában egy sikersorozat befejezése után az írók kényszeredetten próbálnak valami újat produkálni, hogy elszakadhassanak a régi, teremtett világuktól, és a kritikusok ne szúrják le őket, hogy nem képesek újat alkotni. Persze ez nem csak a szerzőkkel van így, de a színészekkel is. Vegyük például a Harry Pottert. Daniel Radcliffe kezdetben kétségbeesetten próbálta levakarni magáról a szemüveges, vékonyka gyerek szerepét, ami, mondjuk, sikerült is neki, de máig rengetegen csak Voldemort halálos ellenfeleként, a varázsvilág megmentőjeként, Harry Potterként ismerik. Valljuk be, nem sok filmje jutott szerencsétlennek a mozikba ezek után.

Hogy mire akarok ezzel kilyukadni? Nem, nem gondolom, hogy Laura újraírta a Szent Johanna gimit. Nem gondolom, hogy nem képes valami újat, másfélét a világra hozni. Épp ellenkezőleg.

Itt ülök, bámulom a Bábel borítóját, és azon merengek, egy nyolcrészes sorozat után hogy a bánatba tudott egy újabb ilyen hihetetlenül klassz regényt írni?!

Mielőtt azonban belemerülnék itt az elemezgetésbe, hogy miért is imádtam a könyvet, és miért gondoltam, hogy helyenként erőltetett, gyorsan ledarálnám, miről is szól az egész.

A kötet főszereplője Latter Zsófia - körülbelül annyira hasonlít Renire az SzJg-ből, hogy ő is gyakran szerencsétlen -, aki a barátaival a nagyszabású Bábel fesztiválra készülődik. A Bábel egy európai színvonalú, hatalmas buli, minden kontinensnek van saját színpada, érdekes programjai, eszméletlen fellépői, zenekarai.

Szóval Zsófi ide indul, és ha jól emlékszem, összesen hét napot tölt a fesztiválon. Igen, rövid idő, ennek ellenére meglehetősen tartalmas, több mint 500 oldalas a könyv.

Lesz itt minden elképzelhető állatság: dinnyesapka, csóró punk, különös „szekuritisek”, akik valahogy állandóan a főhősünket nyaggatják, és egyéb érdekes, vicces dolgok.

– És a macska? – kérdezte.
– Nincs macskánk – sóhajtottam lesütött szemmel.
– Őt is vitted? – érdeklődött tovább; nem zavarta az apró tény, miszerint nincs macskánk.
– Igen, itt van – vonogattam a vállam. – Várj – tartottam a telefont Szasza felé. – Nyávogj.
– Mi van? – szaladt fel a szemöldöke.
– Nyávogj már! – böktem bele az oldalába.
– Miaú- szólt, aztán pislogás nélkül meredt maga elé. – Nem hiszem el, hogy belenyávogtam a telefonba. Józanul.

Az én történetem a Bábellel úgy kezdődött, hogy bementem a könyvesboltba, céltudatosan kerestem egy könyvet (éppenséggel a 39 kulcs tízedik részét), aztán mikor már fordultam volna a kassza felé, megakadt a szemem a piros borítón. Ott szorongattam a 39 kulcsot, a kosaramban már azon kívül is volt egy potyakönyv, és úgy tíz percig toporogtam egy helyben, hogy nem igaz, most mi legyen?! Végül ott hagytam az eleve kiválasztott regényt (a potyakönyvet akkor is elvittem volna, ha valaki villáskulccsal kerget, mert eszméletlen régóta próbáltam már megszerezni, de soha nem volt sehol raktáron), és a Bábellel karöltve mentem el fizetni.

Aznap este úgy terveztem, na, én ezt simán kiolvasom, maximum hajnalban fekszek le, nem érdekel. Végül nem sikerült összehozni a kisrekordot, mert a könyvesbolt után is egész nap szaladgáltam, mint a kergebirka. Lényeg, hogy végül kiolvastam. De sajnos nem volt bennem az az érzés, hogy én ezt nem tudom letenni.

Az elején úgy tűnt, nem történik semmi. Valójában száguldott a cselekmény, az olvasó egy másodpercig sem unatkozhatott, Laurához híven iszonyat vicces és pörgős volt az egész, mégis… Amíg nem indult be a szerelmi szál, úgy lapoztam, hogy nem kifejezetten érdekelt, mi történik majd a következő oldalakon.

De miután elkezdődtek az igazi bonyodalmak… Megsúgom, tanulás helyett is olvastam. Onnantól kezdve izgalmas volt, még viccesebb, még szórakoztatóbb, még… még jobb!

Zsófinak egy rakat teljesen abnormális barátja van. Kezdjük azzal a szír sráccal, aki teljesen öntelt, egomanó, és hatféle krémet ken magára lefekvés előtt. Akkor ott van még Hipó, aki habár szerintem abszolúte felesleges volt az egész történetbe, azért tartotta az idiótasági szintet a mániákus hipochonderségével. Zsófi legjobb barátnője Napsi (alias Napsugár), a gyönyörű, jó fej, de szintén őrült lány. Nos, az egész könyv alatt azon gondolkodtam, hogy most komolyan Napsugár-e a neve. Oké, hallottam már ennél furábbat is, de azért egy ideig elkattogtam rajta. A becenevét meg folyton popsinak olvastam.

És ott van még Szasza, valódi nevén Szabolcs, a véleményem szerint legnormálisabb ember az egész csapatból.

Ők – Zsófival együtt öten – a legfontosabb karakterek, de rajtuk kívül azért még van jópár szereplő.

A szerelmi szál, amit nemrég emlegettem, meglehetősen bonyolult, és mégis egyszerű volt. Zsófi, aki óriási RHCP (Red Hot Chili Peppers) rajongó, egyszerre három emberbe is szerelmes. Részletkérdés, hogy ebből az egyik egy énekes, Anthony Kiedis, az RHCP-ből.

Zsófi ugyanolyan fárasztó, mint Reni, azzal a pozitív különbséggel, hogy ő nem nyavalyog és zokog. :D

– Zsófi , hogy fogod ezt elbírni?
– A hangya is elbírja a súlya többszörösét a cél érdekében – bölcselkedtem.
– Úgy érted, ilyen sokat jelent neked ez a fesztivál?
– Nem, úgy értem, hogy hangya vagyok – vágtam rá kapásból. 

Elég csapongóra sikerült ez a kritika, úgy tűnik, a nagy kihagyás óta kijöttem a gyakorlatból.

De ami fontos: Jó könyv volt, érdemes megvenni, sőt, akár többször is elolvasni. Rengeteget lehet rajta nevetni, és habár néhol azért el lettek túlozva a szereplők, ők is szeretnivalók. A szerelmi szál a közepe után lesz jelentősebb, akkor viszont szinte minden akörül forog. Nem mondom, hogy olyan borzalmasan romantikus, elcsattan benne pár csók, de semmi nyáladzásra nem kell számítani.

– Dokinál voltunk – huppantam le a koszos, sártól összeragadt és felismerhetetlen színűvé mocskolódott pokrócunkra.
– És? Minden oké? – kérdezte Szasza.
– Aham. Boldi jobban lesz, én jobban leszek, Hipó meg eddig is jól volt.
– Nekem szúr itt! – kiáltotta Hipó indulatosan az oldalára csapva.
– Akkor ne üsd magad – tanácsolta Kolos, felnézve az iPadjéből.

– Kip-kop. Itt a lány, akit magaddal viszel a VIP-emelvényre – mutatkoztam be.
Kolos idegesen felrántotta a cipzárt, és kimászott a sátorból.
– Te teljesen hülye vagy?
– Nem beszélünk így a zsarolónkkal – emeltem fel a mutatóujjam fenyegetően.

Pontozás: 5/4
Írta: Pocok