Aprilynne Pike - Elrendelve

"Laurel immár tudja az igazságot: Yuki ritka Téltündér, a leghatalmasabb, legveszélyesebb minden tündér között, és Klea arra akarja használni az erejét, hogy elpusztítsa Avalont. Azt azonban még nem sejti, hogy Kleának Yukin kívül számtalan más fegyvere is van, amelyek segítségével pillanatok alatt fordíthat egy ütközet menetén. Avalon napjai meg vannak számlálva, de a Wings sorozat utolsó kötetében Tamani, David és Chelsea segítségével Laurel szembeszáll a bosszúszomjas tündérrel.

A mindent eldöntő ütközet – háborúban és szerelemben!"

El nem tudjátok képzelni, mennyire örültem, hogy végre lezárhatom ezt a sorozatot. Kicsit már kezdett az idegeimre menni az egész világ, a szereplők, mindenki.

Szerencsére a végjáték idejére a színvonal megemelkedett, és a karakterek sem butultak tovább.

Nézzük akkor magát a történetet.

A könyv ott folytatódik, ahol az előző rész véget ért: Yukit foglyul ejtették, vége a bálnak.

Úgy ötven oldal unalom és szó szerint SEMMI (alias őrködés) után aztán beindulnak a dolgok, megjelenik a gonoszunk, és meglódítja a cselekményt.

Aprilynne nagyon "életszagúvá" akarta tenni a történetet, ezt a könyv végén meg is említi, viszont számomra emiatt vált az egész kötet erőltetetté. Emiatt van az, hogy egyszerűen nem hagyott bennem nyomot a könyv, nem érintett meg, emiatt szenvedek most ezzel a kritikával is. 

Mint azt már említettem, a könyv eleje iszonyú unalmas, őrködnek, beszélgetnek, satöbbi. Nekem már ezen a részen gondjaim akadtak olvasás közben, ugyanis alig emlékszem valamennyire az előző kötetből, és ez a probléma az egész cselekményen át elkísért. Folyton csak néztem, hogy micsoda?, mert az a rengeteg minden, a világ, a karakterek, az alap, amelyet az írónő korábban felépített, totál elveszett. Ez egyrészt lehet az én hibám, hiszen nem ártott volna átlapozni az Illúziókat az Elrendelve előtt, másrészt viszont például A tigris átkát is lassan egy éve olvastam, mégis még minden megvan még. Csak ismételni tudom magam: Nem hagyott nyomot bennem a könyv. Egyáltalán, az egész sorozat.

Kezdjük ott, hogy rengeteg helyen röhejes volt az egész sztori. 

Többször hatalmas történelmi pillanatnak akartak beállítani valamit, mire én röhögve a fejemet fogtam.

Volt egy fejezet, ahol az egyik szereplőnek óriási feladat jutott, tényleg valami olyan, ami jelentős, fontos. Viszont a pillanat varázsát Jamison mesterkélt tucatdumája annyira tönkretette, hogy szinte már lefordultam a fotelről. Persze ennek ellenére az öregnek voltak valóban bölcs megnyilvánulásai is. 

- Tisztában vagyok a múltbeli következményekkel, de azt is tudom, hogy a múltnak nem feltétlenül kellene a jelent is meghatároznia.
- Egy nap miattad bukik el Avalon, Jamison.
- Csak akkor, ha nem sikerült megakadályoznom, hogy te okozd a bukását.

Jamison elbénázott beszédei mellett még azért volt okom kaparni a falat. Erre tökéletes alkalmat adtak Tamani féltékenységi rohamai, Tamani idióta szerelmes megnyilvánulásai, a tehenek támadása… Utóbbitól már komolyan félre kellett tennem egy pillanatra a könyvet, de még Tamani is elnevette magát.

A szereplők kivetkőztek önmagukból, ami egyeseknek pozitív, míg másoknak negatív irányba terelte a személyiségét.

Például Laurelnek jót tett, végre nem nyafogott és várta, hogy megmentsék az irháját, hanem bizony cselekedett. 

Aha, de nem teljesen épeszűen. 

A leglehetetlenebb pillanatokban kapott hisztirohamot. Én a srácok helyében már rég leütöttem volna azzal a bizonyos golfütővel, amivel már korábban is fenyegetőztem Laurel sötétsége miatt... (lásd: Varázsigék kritika)

Ennek ellenére bizton állíthatom, hogy a szőke tündérke magához tért. 

Nem úgy Tamani, akinek agyára ment Laurel, a munkája, Klea és a trollok.

A srác az előző részekben imádnivaló volt, elbűvölő, megbízható, és minden helyzetben a tökéletes pasi. Erre most…?

Most tipikus pasi lett. Nagy különbség. 

David viszont tényleg… Ő tényleg ember maradt. April az ő jellemfejlődését szépen kidolgozta, örültem, hogy David minden helyzetben úgy viselkedett, ahogy egy normális ember is viselkedne.

Ami viszont zavart, hogy az írónő Davidnek nagy szerepet adott, és egyáltalán nem használta ki. Csak egy sima bábu lett, mint Yuki Klea keze alatt.

És ha már Kleánál járunk.

A megtévedt bárányka, a fura főgonosz, aki éppen csak Avalont akarja elpusztítani.

Valahogy az egész könyv alatt nem tudtam elhinni, hogy Klea valóban rossz. Végig azt éreztem, hogy – az egész cselekményhez hasonlóan – erőltetett. Mintha összehívtak volna egy castingot a Wings sorozat főgonosza címért, és Klea lett volna a legkevésbé rossz a többi hihetetlenül rossz között. Én megértem az indokait, megértem, hogy emiatt egész Avalon rendszerét át akarta alakítani, és valamilyen szinten igaza is volt.

De ő egy zseni. Legalábbis mindenki azt mondta róla, hogy zseni. Zseni létére pedig nem volt elég őrült.

Lehet, hogy nem teljesen értitek, mire gondolok. Az a lényeg, hogy Klea karakteréből hiányzott valami, ami miatt nem volt teljes. Ami miatt nem tudtam elhinni, hogy ő most komolyan ezt akarja, és ő tényleg gonosz.

A történet cselekménye az elején vontatott volt, ahogy azt már korábban hangsúlyoztam is, utána viszont nagyon belelendültünk.

Avalon ostroma érdekes volt, hátborzongató, drámai, véres (akarom mondani nedves, mivel a tündéreknek nem vérük hanem nedvük van… -.-), de egyáltalán nem tragikus.

Szerintem nem lövök le azzal egy hatalmas nagy poént, ha azt mondom, rengetegen meghaltak. Ennek ellenére nem tudtam meghatódni. Nem tudtam átérezni, hogy ez mekkora csapás, milyen katasztrofális. 

Ugyanígy nem jött át a szerelmi szál sem. Volt a lány, volt a srác, volt egy csata, rájöttek, hogy őket egymásnak teremtették… na bumm!

Annyira rideg és semmilyen volt az egész…

Igaz, hogy az előző részekhez képest izgalmasabb, a szereplők fejlődtek, a történet és az egyes karakterek céljai érdekesek, de az érzelmek az üvegfalon túl ragadtak. 

(Plusz továbbra sem hiszem, hogy valaki egy karddal képes egy kisebb várárkot ásni egy csapat félhulla köré.)

Nem volt rossz a könyv, a Wings sorozat befejezésének egészen jól sikerült, ennek ellenére több lehetőség volt benne, mint amennyit az írónő felismert és kidolgozott.

A borítóval kapcsolatban még annyit, hogy habár az eredeti gyönyörű volt, a magyar változat sokkalta jobban illik a többihez. Emellett nagyon szép :)

Pontozás: 5/4 (de csak mert az utolsó rész)

Írta: Pocok