Cassandra Clare - Mennyei tűz városa

A Végzet Ereklyéi zárókötete 
" Erchomai, mondta Sebastian. - Jövök."

A sötétség visszatér az árnyvadászok világába. Miközben minden széthullik körülöttük, Clary, Jace, Simon és a barátaik összefognak, hogy megküzdjenek a nephilimek valaha volt legnagyobb ellenségével: Clary saját bátyjával.

Sebastiant a világon semmi sem győzheti le; – egy másik világba kell talán utazniuk, hogy esélyük legyen? Életek vesznek oda, szerelmeket áldoznak fel, és minden megváltozik a Végzet Ereklyéinek befejező kötetében.

Eléggé sokáig húztam a Végzet Ereklyéi sorozat utolsó részének elolvasását, annak ellenére, hogy a megjelenése után szinte azonnal beszereztem. Nagy rajongója vagyok a Csontvárosnak, és az azt követő két könyvnek (Hamuváros, Üvegváros), de nekem a további kötetek valahogy nem nyújtották ugyanazt az élményt. A Bukott angyalok városát kifejezetten untam, és bár az Elveszett lelkek városát szerettem, nem ért fel az „eredeti trilógiához”.

Éppen emiatt féltem belekezdeni az utolsó részbe, és most, miután befejeztem, már bánom is, hogy nekiálltam. Nem, nem azért, mert rossz lenne. Ellenkezőleg. Utálom, hogy el kell engednünk Clary és Jace történetét. Persze, a Dark Artifices-ban még biztosan látjuk őket, de az nem ugyanaz. :)

"– A pasid nem normális – mondta Clarynek.
– Tudom, de legalább jóképű – felelte a lány. – Ez van."

Úgy éreztem, Cassie mindent beleadott ebbe a regénybe. Próbált minden szálat összerázni, rendesen lezárni, és kedves, őszinte búcsút venni a sorozattól. Ez a szándék az egész cselekményt végigkísérte. 

Tele van visszaemlékezésekkel, korábbról ismert helyszínekkel, és az árnyvadászok világa is számomra itt csúcsosodott ki. Itt váltak a körvonalak igazán élessé, itt láthattuk végre a nagy egészet, amit Cassie olyan gondosan rakosgatott össze az évek folyamán.

Visszatértek a Pokoli szerkezetek szereplői is, hála az égnek nem csak említés szintjén. (Bár az én legkedvencebb karakterem, szegény, nem érte meg.) Imádtam a rengeteg összefüggést, a rengeteg összevissza utalgatást, amit csak mi, igazán régi és mániákus rajongók érthettünk, akik az összes eddig megjelent árnyvadász könyvet olvastuk. Imádtam, hogy beleláthattunk olyan szereplők fejébe is, akik eddig távolabb álltak tőlünk, és megismerhettük az érzéseiket, jobban kiigazodhattunk a személyiségükön.

"– Mit adnál valakinek, aki szeret zongorázni?
– Egy zongorát.
– Simon!
– Egy bazi nagy metronómot, amit fegyvernek is lehet használni."

A cselekmény vezetése szerintem nagyon izgalmasra sikerült. Nem mondom, hogy minden percben pörgött, és néha legszívesebben elhajítottam volna a könyvet, mikor Cassie a legfeszültebb részeknél hirtelen szemszöget váltott, de azért a kevésbé akciódús, beszélgetős jelenetek is szórakoztatóak voltak. A szemszögváltásra kitérve, engem picit zavart, hogy ennyi cselekményszál akadt. Clary, Jace, Lightwoodék, Simon, Maia, szülők, rendben van. De nekem kicsit túl sok volt a végére Emma és Jules, meg a civódó, óvodásként viselkedő Klávé.

(Elég szégyen, hogy több fantázia és bátorság szorult pár tizenéves kölyökbe, mint beléjük.)

"– … és elveszem a ruháikat.
– Azért, hogy meztelenül kelljen visszamenniük az erdőbe, és a kínos jelenet negatívan befolyásolja a közmorált? – érdeklődött Jace. – Mert ez elég bonyesznek tűnik."

A romantika természetesen ezúttal is nagy szerepet kapott, valahogy minden főbb karakter mellé került valaki, mindenki szerelemre lelt. Hű. Mármint értem én, hogy ez így teljes, és a rajongók is erre számítottak, de csak nekem túl idealizált? Mint a Harry Potterben, mint egy keresem a párom játékban. Mindenkinek jut valaki. Ez az idealizmus az egész regényt végigkíséri. Én nem akartam szomorú lezárást, vagy hasonlókat, de elvileg ez egy komoly háború, vagy legalábbis véres és keserves időszak volt az árnyvadászok számára. Cassie leírosgatja, hogy jaj, mennyien meghaltak, mennyien odavesztek, de a központi karakterek valahogy mindig túlélik a legdurvább helyzeteket is. Ölt Cassie, igen. De őszintén? Nekem egyik sem okozott nagyobb lelki traumát. Megvolt a lehetősége, hogy annyira életszagúvá tegye a történetet, mint Rowling, és nem élt vele.

"Az istenkáromlás Sebastian Morgenstern hitvallása."

Ellenben alkotott egy zseniális főgonoszt. Szerintem már korábban is ecseteltem, mennyire komplex és jól felépített személynek tartom azt az elmeroggyant Sebastiant, de ebben a részben aztán megvett kilóra. A tervezgetései, ahogy kicselezte és pofára ejtette a Klávét… lenyűgöző. Mondjuk a fináléban kezdett kifújni, kifogyott belőle a démoni gonoszság, vagy nem is tudom. Ott már inkább tűnt egy kényszeres, kattant, kissé egocentrikus Valentine-nak. De Cassie nagyon szépen megoldotta az ő szálát is. Először háborogtam rajta, hogy ez nem katarzis az olvasónak, de utána rájöttem, hogy ennél jobban nem is alakulhatott volna.

Sebastian mellett a többiek is csúcsformában voltak. Clary nagyon badass lett, bátor és erős, Jace végre nem világfájdalommal küzdött, Isabelle-nek találkozhattunk a gyengéd oldalával, és hihetetlen, de Simon is a szívemhez nőtt. (Pedig eddig Jace álláspontját támogattam… Annyira nem voltam oda érte.) Alec és Magnus is hihetetlenek voltak. :)

Tökéletes lezárása ez a sorozatnak, kellemes nosztalgia, ami visszanyúl a kezdetekhez, és talán éppen ezért sikerült hoznia az eredeti hármas színvonalát. :)

Nekem mindenesetre nagyon tetszett, alig várom Emmáék történetét (habár a Mennyei tűz városában csak zavartak, várják ki a sorukat, ez még nem az ő szériájuk).

Pontozás: 5/5*
Írta: Lya