"A késő tizenötödik században Mortain, a halál istene, kiválasztja a fiatal Ismae-t, hogy legyen a szolgálója és orgyilkosa. Egy távoli szigeten álló kolostorban a többi hozzá hasonló lánnyal együtt megtanulja a ravasz hadviselés és nőies művészetek minden fortélyát, így semmi nem akadályozhatja abban, hogy teljesítse küldetését, és végrehajtsa a halál istenének parancsait.
A kolostor a válsággal küzdő bretagne-i udvarba rendeli a lányt, ahol a gyanakvó nemes, Gavriel Duval szeretőjének szerepét kell eljátszania. Ismae-nek itt meg kell tapasztalnia, hogy nincs felkészülve nemcsak az intrikák és árulások játszmáira, hanem a szívét fenyegető új érzelmekre sem. Képes lesz elhárítani a hercegségre leselkedő veszélyt? Fel tudja deríteni az árulónak hitt Duval valódi szándékait? Mert hogyan tölthetné ki a Halál bosszúját egy olyan emberen, aki – bármennyire küzdött ellene – meghódította a szívét?"
Robin LaFevers könyve már hónapok óta csücsült a polcomon,
de valahogy sosem jutottam el odáig, hogy belekezdjek. Aztán néhány héttel ezelőtt
komoly gondom akadt: nem voltam képes olvasni. Mármint nem elfelejtettem,
hogyan kell, egyszerűen nem tudtam kézbe venni egy könyvet és rendesen
elmerülni benne. (Azt hiszem, ez könyves bloggerek közt ismerős betegség.) Tegnap
délután viszont úgy döntöttem, ideje megtörni ezt az átkot, és mivel már úgyis
kezdett porosodni a szegény Gyilkos kegyelem, hát belekezdtem.
A történetünk főszereplője, Ismae egy orgyilkos. Mi jut
eszünkbe erről a szóról? Nyilván halál és vér (plusz nekem az Üvegtrón). De
Ismae nem volt mindig veszélyes és jól képzett harcos. Ez volt az első
pozitívum, amit találtam.
A legtöbb könyvben fognak egy tökéletesen kiképzett harcost,
és behajítják elénk a cselekmény közepébe, hogy tessék, itt van, de ne
érdekeljen, milyen utat járt be, míg ilyen lett. A Gyilkos kegyelemben
megismerhetjük Ismae előéletét, milyen körülmények között volt kénytelen élni
korábban, és miért viszonyul úgy az apátsághoz, ahogy. Tetszett, hogy nem
visszaemlékezések sorából ismerjük meg a főszereplő céljait és a tetteinek
okait, hanem egyenesen átéljük az első ötven oldal körül.
Ismae-t tulajdonképpen a haláltól menti meg a kolostor, és
kiképezi a harcra, fegyverek használatára és… nos, csábításra is, ami Ismae-nek
valahogy sosem úgy jön össze, mint kéne.
"– Önt nem igézte meg de Lornay szépsége, demoiselle? – kérdi.[Rémlovag]
Orrom ráncot vet.
– Általában nem igéznek meg a szép férfiak, uram.
Szélesen elvigyorodik, poharát felém emeli.
– Tudtam, hogy jól kijövünk egymással – mondja és kiissza borát."
Imádtam a történelmi hátteret, és habár keveset tudok
Bretagne-ról, élveztem a hercegnőjéről olvasni. Emelem kalapom LaFevers előtt,
amiért hitelesen megalkotta a középkori mindennapokat. Belecsempészte a
regénybe a kor minden kellemetlenségét, és nem próbálta sem az akkori higéniás
viszonyokat, sem a nők reménytelen helyzetét szépíteni.
De mindebből éppen annyit mutatott meg nekünk, hogy
elhiggyük, nem volt rózsaszín cukormáz az élet a tizenötödik században. Nem
csak fényes bálokból és lakomákból állt.
A főszereplőnk összetett, normális, ésszerűen cselekszik és
nyomatékosan látszik a karakterfejlődés is. A könyv elején a kolostor
parancsait bármikor vakon teljesítené, nem számít, milyen következményekkel
jár, amit tesz. A gyerekkora miatt határozottan férfigyűlölő, és amikor átkerül
egy új közegbe, ahol az ellenkező neműek udvariasan és kedvesen viselkednek
vele (többnyire), sok mindent megkérdőjelez magában.
Ahogy baktatunk a cselekmény mentén, Ismae jelleme kinövi a
régi kereteit, és elkezd dönteni. Dönt arról, mit árul el a felettesének, dönt
arról, hogyan és miként akarja teljesíteni a rábízott feladatokat, de arról is,
hogy miképp viszonyul a körülötte lévő emberekhez.
A sarkára áll, és leveti azt a félénkségét, ami a kötet
elején még akadályozta.
Mielőtt még írnék a férfi főszereplőről, gyorsan kitérnék a
narrációra.
Ugye a könyv Ismea szemszögében íródott, E/1 jelen idejű.
Engem többnyire nem zavar a jelen idő, ha jól emlékszem, Az éhezők viadala is
az volt, de itt néha komolyan bekavartak a dolgok. Arról nem is beszélve, hogy
a régies beszédmódot azzal érzékeltették, hogy egy rakat helyen elhagyták a
névelőket. Ettől már tényleg a falra másztam.
Kezdő írók fanficeiben szoktam ezzel találkozni, és
ahányszor találok egy kifejezést, ami elől hiányzik az "a", vagy
"az", nekem beindul a vörös villogóm és a hangos "bíííp".
Gyönyörű hasonlatok és leírások voltak a könyvben, a
kifejezésmód is elég régies, szerintem nem lett volna szükség még erre is.
Lehet, hogy ez a saját hóbortom, de nekem nagyon rontotta az olvasás élményét.
Ráadásul a mű vége felé Ismea hirtelen elhagyja a korabeli
beszédmódot. Olyan volt, mintha az író annyira izgatottan írta volna a végjátékot,
hogy elfelejtett odafigyelni a narrációra.
Bár ezt talán nem is teljesen az írónőnek rónám fel, inkább
a fordítónak.
És ha már ennyire benne vagyunk, megemlíteném a nyomtatási
hibákat is, amivel tele volt a könyv. Az elején még elvoltam velük, nagyon sok regényben előfordulnak ilyesmik, de itt egy idő után túl gyakori volt az
elgépelés. "Folytassa!" helyett "Fogytassa!", "örök
fogadalom" helyett "ötök fogadalom"…
Ezen kívül voltak olyan szófordulatok, amiket egy kicsit túl
sokszor alkalmaztak. Például Ismae a regény második felétől rengeteget
köhécselt, amitől egy idő után kezdtem kételkedni a sohasemvagyokbeteg képességében.
Visszakanyarodva a szereplőkhöz, Gavriel Duval egyszerűen
tökéletes férfi főhős volt. Rendes, kedves, és minden erejével arra törekedett,
hogy megóvja Bretagne hercegnőjét. Mindig reálisan viselkedett, és ha be is
kattant, annak alapos oka volt.
Szépen felépített karakter, megvan a múltja, megvannak az
indokai és a motivációja.
"– Részeg?
Igyekszem a kérdést ugyanolyan gúnnyal ejteni, ahogy ő.
– Nem. Igen. Talán egy kicsit. Határozottan nem eléggé – feleli
fanyar, szomorú mosollyal és a lángokba bámul."
Ha el lett volna rontva a cselekmény, a két főszereplő
szerintem még úgy is elvitte volna a hátán a regényt.
Külön kiemelném Ismae és Gavriel szerelmét, ami hála az
égnek, egyáltalán nem instant szerelem. Nagyon jó látni, ahogy egyre közelebb
kerülnek egymáshoz, és fokozatosan kezdenek megbízni a másikban.
Még mielőtt továbbevezünk, megjegyezném, hogy Gavriel
humorán én néha teljesen kész voltam. Nem olyan poénjai vannak, amitől az ember
hangosan nevetni kezd. Nem. Ő a legkomolyabb hangvételű jelenetekbe csempész be
valami vidámságot.
"- Ez Mortain egy újabb csodája? Az Ő hű tanítványai képesek annyira kicsavarodni, hogy saját hátuk sebeit el tudják látni?"
A cselekmény vezetése is ügyesen lett megoldva. Érdekes,
ahogy Ismae az udvari áruló után nyomoz, ahogy szépen lassan fény derül a
titkos a cselszövésekre, és Ismae is átértelmezi a kolostorral és az
apátasszonnyal való kapcsolatát.
Nem mondom, hogy valami hihetetlenül nagy csavar van benne.
Igazából nekem az a szál nem is tetszett, ahogy az írónő igyekszik ártatlan
nyomokat elhinteni nekünk, és mindenképpen valaki másra terelni a gyanút. De a
végén a mérgezéssel is így vagyok. Nekem végig egyértelmű volt, hogyan lett az
illető megmérgezve, szóval vagy nagy hirtelen példás deduktív képességekre
tettem szert, vagy az írónőnek nem sikerült elég jól összegubancolnia a
fonalat.
Megérte elolvasni LaFevers könyvét. Nem csak a szerelmi
szál, de a történelmi háttér, a karakterek, és a fentebb felsorolt bakikon
kívül amúgy abszolút helyén való cselekmény is megérdemli az öt pontot. J
Trailer:
Pontozás: 5/5
Írta: Pocok
U.I.: Aha, érzem, hogy meglágyult a szívem… Mikor is adtam
utoljára öt pontot?
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése