Egyesek szerint ezek csak mesék, de én nem hiszem.
Még mindig uralkodnak fölöttünk az istenek.
Lejöttek a csillagok közül.
És már nem szelídek.
A közrendű, nyomorgó Vörösök az Ezüstök uralma alatt élnek, akik isteni hatalommal bíró harcosok.
Mare Barrow, a tizenhét éves falusi Vörös lány számára úgy tűnik, soha semmi nem fog megváltozni.
Mare az Ezüstök palotájába kerül, hogy azok között dolgozzon, akiket legjobban gyűlöl. Hamar felfedezi azonban, hogy vörös vére ellenére ő is halálos hatalommal bír, amely az Ezüstök uralmának végét jelentheti.A hatalom játszmája azonban veszedelmes, és ki tudná megmondani, hogy ebben a vér által kettéosztott világban ki kerül ki győzedelmesen?
Ismeritek azt az esetet, amikor a boltban az embert megfogja egy borító, és anélkül, hogy a leghalványabb gőze lenne, miről szól a sztori,
már viszi is haza a könyvet? Velem ez iszonyú ritkán fordul elő, ha valamiért
pénzt adok, akkor szeretek előtte utánajárni, véleményeket olvasni. A Vörös
királynővel még az amerikai megjelenésekor találkoztam, azt hiszem, egy külföldi
posztot pörgettem végig, és már akkor elakadtam a borítója láttán, de nem
érdekelt annyira, hogy megnézzem a tartalmát. Aztán amikor később gyanútlanul
besétáltam egy helyi könyvesboltba (természetesen betonbiztos elhatározással,
hogy nem veszek semmit, csak körülnézek), egyből kiszúrtam, és szökdécseltem is
a pénztárhoz.
Amúgy érdekes, hogy annyira nem különleges a borító, és
engem speciel mégis megvett kilóra. :)
A történet szerint az emberek két csoportra oszlottak: az
átlagos Vörösökre, akiket szolga módjára, lenézően kezelnek, arról nem
is beszélve, hogy gyakorlatilag agyondolgozzák magukat a betevő falatért, és az
Ezüstökre, akik különleges képességekkel és ezüst vérrel rendelkeznek. Övék
lesz a hatalom, ők alkotják majd a nemeseket, a királyi családot, és betegesen
magasabb rendűnek képzelik magukat, mint a Vörösök.
Ebben a világban találkozunk a Vörös Mare Barrow-val, aki
tolvajként él, és a besorozástól tartva próbálja megmenteni régi gyerekkori barátját,
Kilornt. Ennek kapcsán találkozik majd a Skarlát Gárda nevű szerveződéssel, akik célja megdönteni a
zsarnok Ezüst uralmat. Időközben aztán kiderül, hogy Mare nem egészen Vörös, és ő maga is rendelkezik valamilyen különleges képességgel.
Elég átlagos, sőt, lassacskán kissé klisés alapkoncepciót választott
az írónő, de a megvalósítás kétségtelenül eredeti lett. Azt nem mondanám, hogy must-read,
de mindenképpen érdemes elolvasni.
Ami nekem a leginkább szemet szúrt, hogy a
szerző iszonyú magasra tette a lécet. A köszönetnyilvánításban (ami amúgy 5!! oldal hosszú) említi, hogy forgatókönyvírónak tanult, és sok emberrel
konzultált az írás során. Ez látszik is, a regény szépen felépített,
kidolgozott, lerí róla, hogy rengeteg sok munka van benne.
Imádtam a stílust és
az írásmódot, hogy sosem volt benne tömény leírás, mégis minden mesés helyszínt
tökéletesen el lehetett képzelni, király akciójelenetek voltak, és a szerelmi
szál ugyan jelen volt, fontos szerepet töltött be, mégsem vitte el az egész
regényt.
Nagyon tetszett, hogy Mare-en keresztül megismerhettük mind
az Ezüstök, mind a Vörösök világát, az írónő szembeállította a két csoport (a
faj megnevezést inkább kerülném) indokait, céljait, értékeit, megmutatta, hogy
a legyőzhetetlennek és elnyomónak tűnő Ezüstök is sebezhetőek, ugyanúgy van
családjuk, akiket szeretnek, és nem kizárólagosan gonosz az összes közülük
való.
"– Ezt tudnod kell rólunk, Ezüstökről. Mi mindig egyedül vagyunk. Itt, és itt is – mondja, a fejére, majd a szívére mutatva. – Ettől leszünk erősek"
Viszont a munka és verejték sem rejthette el a
tényt, hogy a szerző elsőkönyves. Nagyon jó megoldásai voltak és
nagyon jól összerakta a cselekményt, de például a csavarokat én kivétel nélkül
kitaláltam. És nem, annyira azért nem vagyok Sherlock, hogy ne lehessen
meglepni, egyszerűen a rengeteg apró utalás és megjegyzés nem terelgette az
olvasót, mint az elszórt morzsák, hanem szinte a képébe tolta, hogy ez van,
haver.
Ezen kívül a főszereplőnk egy okos, találékony és talpraesett lány volt,
aki nem ment át szende szűzbe a két herceg láttán, és mégis… Húszszor elmondják
neki, hogy ne bízzon valakiben, kutyából nem lesz szalonna, ő pedig átgondolja,
megfontolja, és fejjel megy a falnak, mint egy rakás szerencsétlenség. Annyira
nyilvánvaló volt, de annyira, hogy ennél az egyetlen mozzanatnál én bizony
téptem a hajam rendesen.
"Ha volt valaha arc, amely szinte könyörgött azért, hogy belekönyököljenek, az Evangeline Samosé."
Ettől eltekintve a szereplők igazán jók voltak, az irritáló
nemeskisasszonytól kezdve a lázadás vezetőjéig. Én Mare-t is imádtam, a maga logikus
gondolkodásával, kitartásával és vagányságával tényleg szimpatikus volt, azt az
egy bakit pedig jószívűen elnézem neki. :)
Igazából talán két személy volt, akit páros lábbal rúgtam
volna ki a könyvből… meg talán az univerzumból is. Az egyik Kilorn, az a
bizonyos régi barát, akinek a megmentésén Mare fáradozik. Olyan makacs és
irritálóan csökönyös volt néhány jelenetben, hogy komolyan nem értettem, Mare
mit bír benne. Számomra a legellenszenvesebb férfi karakter volt, akivel mostanában
találkoztam.
Utálatom másik tárgya pedig az a bizonyos „főgonosz” volt,
aki nem is igazán „gonosz”, és nem is igazán „fő”, inkább egy idegesítő
rohadék, aki az egész szereplőgárdát pofára ejtette. Az a gyerek, komolyan mondom…
Mint egy szociopata.
"– Az igazság az, amivé én teszem. Az egész világot lángba boríthatnám, és esőnek nevezhetném."
Szereplők terén a legviccesebb az, hogy a
kedvencem, akire végig vártam, kapott vagy hat oldalt a könyv végén. Hatot! De
nem baj, majd a következő részben. :D
Ha érdekel bennetek egy klassz kis disztópia szerethető
főszereplővel és kellemes narrációval, akkor jó helyen jártok! :)
Pontozás: 5/4
Írta: Lya
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése