Novella #10

Titania Willis Jones 

Halálosan szeretlek

Megbabonázva álltam a sötét és komor éjszakában. A csillagok vidám táncukat elrejtve, olykor-olykor kibukkantak egy komótosan vánszorgó felhő mögül. Egy szellő meglengette hosszú, krémszínű csipkés esélyi szoknyám alját. Megborzongtam a hűvös időtől.
Tekintetemet a középkori kastélyra emeltem. Vidám fényei csalogattak maguk felé. Rettegtem. Ez a világ nem nekem való, mégis eljöttem.
A kezemben szorongatott maszkomat felvettem. Nem szabad, hogy bárki megismerjen. Végignéztem magamon. Megigazítottam a ruhámat, melyet a szél vadóc módjára maga után próbál vonszolni, hol az egyik, hol a másik irányba. Vörösesbarna hajam laza csigákként omlott a vállamra. Ma nem az vagyok, nem az a lány, aki általában. Ma teljesen kivetkőzve magamból, egy új valómat megmutatva érkeztem, csak azért, hogy a közelében lehessek. Hogy felfigyelhessen rám.


Egy vidám, fiatal társasághoz verődtem, remélve, hogy egy lehetek közülük. Kedvesen mosolyogtak mind, ahogy csatlakoztam hozzájuk, talán még örültek is nekem. Az óriási kovácsoltvas kaput apró virág mintákkal szépítették. Kinyitva két hatalmas pillangószárhoz hasonlítottak. Remegő léptekkel haladtam beljebb. Az udvaron egy szökőkút ontotta magából a kék-sárga színekben pompázó hideg vizet. Végigsimítottam a felületét. Imádom a vizet, most mégis időhúzásként hatott számomra. Egy vörös hajú lány visszalépett hozzám, gyengéden, mégis célzóan megragadta csuklómat, és maga után húzott. Nem ellenkeztem. Tudtam, hogy nélküle talán soha sem mennék be.
A végtelennek tűnő lépcsősor után elengedett, és egy bátorító mosoly kíséretében eltűnt az aranyszínű ajtó mögött. A lábaim megmakacsolták magukat, nem engedelmeskedtek, nem hagyták, hogy kövessem őt. "Itt már nem adhatom fel, már csak pár lépés." – biztattam magam. Lehunytam a szemem, mélyeket lélegeztem, és végül elindultam. Csak akkor nyitottam ki ismét a szemem, amikor a fények a szemhéjam alá is behatoltak. Ámuldoztam, életemben nem láttam még ennyi elegáns, frakkos férfit, és gyönyörű nőt. A különböző ruhák, a szivárvány minden színében játszottak. A terem hatalmas táncparkettjén párok nevetve, kacéran táncoltak.

A lépcső tetején megpillantottam őt. Egy halványzöld ruhás lánnyal beszélgetett. Olykor-olykor közelebb hajolt, és a fülébe sugdosott, melytől az ifjú hölgy zavartan nevetett. A szőke szépség teljesen az ellentétem volt. Kontya szorosan a fején ült, melyben zöld rózsácskák rejtőzködtek. Büszkén, magabiztosan, és kecsesen állt, egy legyezővel legyezve lángba borult arcát. Ő pedig igazi daliás hercegnek tűnt a sötét öltözékében. Barna haját kiigazította a szeméből. Arcán ugyanolyan fekete maszk feszült, mint a ruhája, mely jobban kiemelte sugárzóan kék szemét. Hevesen gesztikulálva magyarázott valamit. "Biztosan valami pajzán dolgot mesélhet, ez teljesen rá jellemző." – tűnődtem magamban. A partnere egyre hevesebben hűsítette felforrósodott orcáját.
Egy kis időre elfordította fejét a hölgyről, hogy végig jártassa tekintetét a teremben mulató sokaságon. Képtelen voltam nem őt nézni. A pillantása végigsiklott rajtam. Tudtam, hogy észrevett. Mozdulatlanul álltam, akárcsak egy szépen megmunkált kőszobor. Egyetlen percet sem akartam elmulasztani tökéletes látványából. Ismét a lánynak szentelte teljes figyelmét, olykor-olykor mégis lopva felém lesett. Az egyik ilyen alkalommal a tekintetünk összekapcsolódott. Rabul ejtettük egymást. Már nem  foglalkozott többé partnerével, már csak én érdekeltem. Nem csak a szemeivel, hanem egész testével felém fordult. Ő volt a vadász, míg én a vad, akit mindenképpen meg akart szerezni.

Egy sötét árny takarta el előlem estém fénypontját. Mélyen meghajolt, és barátságos mosoly kíséretében kezet csókolt. Nem tehettem mást, pukedliztem, és elfogadtam a felém nyújtott kart. Egy táncfelkérést nem utasíthattam vissza, az illem úgy tartja, hogy igent mondjak. Nem tartoztam ehhez a társasághoz, mégis tudtam, hogy mi az, amit megtehetek, és mi az, amit nem.
Ahogy elfordultam tőle, éreztem perzselő tekintetét. Ha kísérőm nem fogja gyengéden karomat, biztosan megtorpanok, és határozottan a szemébe bámulok. Újra el akartam merülni azokban a mélykék, tengereknek tetsző csodákban.
A párom teljesen az ellentétének tűnt. Fekete szmokingot viselt, akárcsak a többiek. Kiegészítőnek egy kék, arany díszítéses álarcot választott. A szőke haján néha megcsillant a termet beborító vidám fénysugár. Mosolyt erőltettem az arcomra, hogy elrejtsem aggodalmamat, amiért nem látom őt. Egy-egy forgásnál a lépcső tetejét pásztáztam. Eltűnt. Már csak egyedül állt ott a zöld ruhás hölgy, poharát kezében szorongatva. Kétségbeestem. Nem mutathattam ki, hogy megrémít annak a hiánya, hogy nem lelem őt.  Végig futtattam a szemem a mulatozó sokaságon. A hatalmas aranyajtón át láttam távozni. Nem törődve az illemmel, faképnél hagytam partnerem, és utána eredtem. Már nem jelentettek gondot a lépcsők, mint idefelé. Futottam, mintha az életem múlna rajta…

Nem tudtam merre haladok, a lábaim vittek előre. Ahogy távolodtam a kastély felől, egyre nagyobb sötétség borult rám. Karjaimmal törtem utat magamnak az ágak tengere között, melyek mélyen lehajolva próbálták elzárni előlem az utat. Fáradhatatlanul küzdöttem tovább magam az erdő mélye felé. Reményvesztetten a nyomára akartam bukkanni.
Váratlanul egy tisztáson találtam magam. A fák közötti réseken a Hold vékony sugarai kúsztak be, hogy megvilágítsák az emelvényt. Az öreg, viseltes kőlépcsők kígyó módjára vették körül az apró szigetnek tűnő pódiumot. Ez alkotta a tisztás egyetlen fénylő pontját. Csodáltam, majd lassú léptekkel elindultam felé. Sejtésem sem volt róla, hogy mit keresek itt, de nem érdekelt. Közelebbről akartam megszemlélni. A lépcső előtt megtorpantam, haboztam egy kicsit. Végül mégis óvatosan felléptem az első fokra. Kicsit meginogtam, de sikerült újra egyenesbe ügyeskednem magam. Valami erő arra késztetett, hogy tovább menjek. Oldalra nyújtottam karjaimat, hogy megőrizzem az egyensúlyomat. Magas sarkú cipőben elég ügyetlenül mozgok. Ahogy előre haladtam, a fokok emelkedtek. Olyan érzés kerített hatalmába, mintha a felhők felé igyekeznék. Egy ponton ismét süllyedtek. A közepére értem. Lehunytam a szemem, és hallgattam az éjszaka hangjait. Baglyok huhogtak, denevérek sivítottak, és a suhogó szél az ágakat lengette.

Hirtelen valami hozzámért. A szememet szorosan csukva tartottam. A következő pillanatban egy erős kéz, a derekamnál fogva magához vont, és feszesen tartott. A másikkal gyengéden végigsimított a jobb karomon. Reszkettem mind a félelemtől, mind a hideg, csípős időtől. Még közelebb húzott magához, teljesen a hátamhoz préselte testét. Ennél közelebb már nem is lehetett volna hozzám. Nem mozdultam, vártam a következő lépését. Hosszú percekig, vagy órákig álltunk így mindketten. Nem érzékeltem az idő múlását, mintha jelenlétével megfagyasztott, vagy megállított volna mindent körülöttünk. Jobb kezével a hajamhoz közelített, és ujjai közt csavargatni kezdte egy tincsemet, míg a ballal továbbra is szorosan tartott, hogy még véletlenül se tudjak elmenekülni. Mégis úgy tűnt, mintha azt várná, hogy kitépem magam karjaiból és futásnak eredek. Nem tettem meg. Maradtam. Valami mélyen belül azt sugallta, hogy tiltakozzak, hogy valami nem stimmel, de nem érdekelt. A közelségére vágytam, és arra, hogy egy pillanatra se eresszen el.
Éreztem a belőle áradó önteltséget, vonzerőt, és leginkább a veszélyt. "Fuss el, itt az utolsó lehetőség, menekülj!" - visszhangoztak elmémben saját gondolataim, de nem törődtem velük. Nem akartam többé menekülni, és gyáva lenni.
Befejezte a játszadozást a hajammal, és lassú mozdulattal félresöpörte az útból. Nyakam szabaddá vált számára. Ujjait végig futtatta a bőrömön, apró köröket rajzolva rá. Akaratlanul is oldalra hajtottam a fejem, hogy jobban hozzáférjen. Úgy érzékeltem, hogy tetszik neki, élvezte, hogy így a hatalmába kerített. A szemem még mindig csukva tartottam, mégis sejtettem, hogy mosolyog. Belül magamban én is ezt tettem. Örömmel töltött el, hogy ezt a pillanatot együtt éljük át.
Megmoccant, és karját visszahúzta. A kíváncsiság mardosott belülről, hogy mit akarhat tőlem.
A meleg levegő a bőrömet csiklandozta, ahogy egyre közelebb hajolt hozzám. Puha szájával súrolt. Nem tett hirtelen mozdulatot. Apró csókokat lehelt nyakamra vállamtól egészen az állam vonaláig. Egy halk sóhaj hagyta el torkomat, amitől ő visszakozott. Teljesen beleolvadtam a karjába. Hamar újrakezdte, imádta, hogy játszadozhat velem, mielőtt lecsapna, mint macska az egérre.
A következő pillanatban enyhe szúrás hasított belém. Ráérősen, mégis hevesen mélyesztette belém fogait, mint forró kést a vajba. Jobb kezével az államat tartotta, hogy a fejem véletlenül se döntsem vissza, akadályt képezve közte, és a bőröm között. Minél tovább időzött rajtam a szája, annál gyengébbnek éreztem a lábaimat. Már mindkét kezével a derekamat fogta, hogy megtartsa a rá nehezedő súlyomat.
Abbahagyta, és váratlanul maga felé fordított. Szemtől szemben álltunk egymással. Végre kinyitottam a szememet. A csodálatos kék íriszével bámult az enyémbe. Diadalmas mosoly ült az arcán. Az álarc még mindig ott virított rajta, elrejtve tökéletesen megmunkált vonalait, ahogy az enyémen is. A ruhámra csöpögött a vér, mely vörös mintákat varázsolt a gyönyörű krémszínű anyagra. Nem zavart. Csak vártam némán, és belefeledkeztem a tekintetébe. Amíg én nem figyeltem, ő ajkát határozottan az enyémhez szorította, és magához ölelt. Édes, kissé fémes volt a csókja. A saját véremet ízleltem, ami az imént a szájához tapadt. Még közelebb préseltem magam hozzá. Azt kívántam bárcsak eggyé olvadhatnánk itt és most. Soha többé nem akartam különválni tőle és örökké a vele szerettem volna maradni.
A Hold egy kósza sugara ránk vetülve tette csodálatosabbá a pillanatot. Ahogy ajkaink egy hosszú csókban összeforrtak, megannyi apró, sárga pillangó vett körül minket a semmiből. Fényük beragyogta a soha véget nem érő éjszakánkat.
Elengedett, és kicsit eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen. Kiolvashatatlan tekintetét az enyémbe fúrta, majd szépen lassan elmosolyodott. Én is. A másik irányba hajtottam a fejem, hogy azt is felkínáljam neki. Nem ellenkezett, elfogadta az ajándékot, amit neki szántam. Száját a bőrömre tapasztotta. Ismét az a szúrós érzés fogadott. Mélyen szívni kezdte véremet, sokkal hevesebben, mint korábban. Tudta, hogy nem félek tőle, hogy nem kell visszafognia magát. Belé kapaszkodtam, hogy megálljak a lábamon. A szememet nyitva tartottam, hogy addig láthassam a gyönyörű lepkéket, ameddig csak lehet. A Halál szelét éreztem körülöttem suhanni. Mégsem féltem. Sem tőle, sem a Haláltól, sem mástól.
Újra rám tekintett. Nem emlékeztem, hogy mikor hagyta abba a vörös, ragacsos anyag magába szívását. El akartam felejtkezni a tengerkék szemeiben, még egyszer utoljára. Mereven, pislogás nélkül bámult. Könnyedén karjaiba kapta elgyengült testemet, és velem együtt lépett le az ős öreg lépcsősorról. Szó nélkül elindult a kastély felé vezető úton. Lehunytam a szemem, így is láttam magam előtt azt a szédületes jelenetet, amit az előbb átéltem, és a káprázatos íriszét, mely folyton az enyémet vizslatta.
Elmosolyodtam. Már nem az a lány voltam, aki idejött, már nem voltam többé egyedül. Az övé lettem, csakis egyedül hozzá tartoztam.

***

Szavazni a bal oldali modulban tudtok!