Novella #19

Loveless

Giselle

Csupán egy árnyék voltam.

Éjjelente hangtalanul, láthatatlanul suhantam végig a világon. Nevemet én magam sem tudtam már, de nem is számít. Ugyan,mi lehet lényeges évmilliók távlatából? Én voltam az örök, az elmúlhatatlan, a gúzsba kötött rab lélek örök kárhozatra ítélve ezen a világon.

Egykor nekem is volt atyám; szeretett, dédelgetett, fogta a kezem, de múltak az évezredek, és a világ változásával nekem is változnom kellett.

Kiválasztott lettem, feladatot kaptam. Magányos és szörnyű feladatot, de mégis magasztosat.

Hátrahagytam hát atyám, testvéreim, otthonom, hogy viseljem, amit rám szabott ő, aki nekem a mindenem volt. Ha tudtam volna, hogy fekete köpenyem vér áztatja majd, zöld szemeim csak halált láthatnak, esküszöm, szembeszálltam volna vele.

Novella #18

Carlie

A szomorú angyal

Az éjszaka hátborzongató némaságát egy keserű melódia hangja szakítja meg, a nagyteremből szól. Az évtizedek óta ott porosodó zongora hamiskás hangja tölti meg az elmegyógyintézet nyomorúságos csöndjét, a lány finom, vékony ujjai precízen szaladnak végig a billentyűkön. A rácsos ablakon keresztül a telihold fénye rávetül a zongora fölé görnyedt vékony alakjára, a csatakos tejföl szőke haja előrehullik, eltakarva az arcát. Egy gyönyörű melankolikus dallam kel életre az ujjai nyomán, a sötét sarokban megbúvó ápoló szíve összeszorul a fájdalomtól. A lány az utolsó taktusokat üti le a billentyűzeten, a dal a végére ér, majd a kopott hangszerre borul, a testsúlyával megnyomva a mély és magas hangokat egyszerre. A férfi ijedten szalad oda, finoman rázogatni és nyugtató hangon szólongatni kezdi, semmi reakció. Kisimítja a lány arcából a holdfényben hófehérnek látszó haját, majd a nyaki verőerére csúsztatja az ujjbegyét. Halk, megkönnyebbült sóhaj szalad ki az ajkai közül, amint kitapintja a gyenge, de ritmikus pulzusát. Gondolkodás nélkül az ölébe kapja a valószínűleg a gyógyszerektől elájult lányt, az ápoló tanulmányozni kezdi az immáron nem a hajzuhatag mögé rejtett arcát. A bájos vonásait hosszú hófehér vagy halványrózsaszín – feltehetőleg kés általi – hegek csúfítják el, de a férfi ennek ellenére is gyönyörűnek találja. A női betegek szárnyához érve a recepcióasztal mögött alvó öreg nő, a cipőkopogásra felkapja a fejét, zavartan mered rá és a karjában tartott lányra.

Novella #17

Pátzay Betti

Míg felkel a Nap

“Az igazi boldogság nem az a pillanat, amikor elönt az eufória, hanem azok a napok, órák,

amíg eljutok odáig.” (Will Smith)

~°~

Tíz év. Ennyi telt el. Gyakran gondolok az első Napra. Akkor változott meg minden. Azóta sokat nevetek és hiszek. Azt hiszem, ez a legfontosabb.

~°~ 

Novella #16

Alice Hopelay

Kicskeresés

Fáradtam kotorásztam a kulcsok után, amelyek bújócskát játszva a legszűkebb zsebbe menekültek. Próbáltam beleilleszteni az egyiket a zárba, sikertelenül. Harmadszorra olyan ideges lettem, hogy majdnem beletörtem. Úgy döntöttem, hogy egy egyszerűbb megoldást választok.

- Mi a franc bajod van?! - üdvözölt a bátyám, miután feltépte az ajtót. - Talán ráragadtál a csengőre, vagy mi?

- Jól van na, bocs. Túl fáradt voltam, hogy megkeressem a helyes kulcsot - magyaráztam egy nagyot ásítva és a konyha felé vettem az irányt. Ki találta ki a hetedik óra tesit? Baromság.

- Amúgy keresett Mason.

- Ki? Mi? Mikor? Hol? - tettem fel az értelmesebbnél értelmesebb kérdéseket.

- Hagyott itt egy levelet. Ott van a konyhaasztalon - bökött a fejével az említett tárgy felé.

Egy nutellás kalács, egy pohár szörp és egy kés társaságában leültem a tölgyasztalhoz. Felvágtam a borítékot és kiemeltem a barackszínű levélpapírt egy szép szív alakú dombornyomattal a bal alsó sarkában. Végigfuttattam a szemem Mason kacifántos betűin. Komolyan meg kéne tanulnia olvashatóan írni. Mire a végére értem, kétszer félrenyeltem.

Novella #15

Lorella és Kate

Álomvilág

   Lélekszakadva, s félelemmel teli szívvel menekülök a végzetem elől mely tudom, hamarosan utolér. Óriási hibát követtem el, s ezért most súlyos árat kell fizetnem. Vétek volt odamennem. Elvesztettem az erőmet és nemsokára az életem lángja is kihuny. Sötét van mint mindig s az erdőben sok olyan veszély rejlik melyet még nem ismerek. Hirtelen megbotlok, s egy gödörbe esek, mely nyomban beszív magába. Felrémlik az a nap mikor átléptem az álom és valóság közti határt, melyet élő ember még nem tehetett…

*

Utáltam a nevelőszüleimet, mint ahogy ők engem. Az egyetlen biztos hely számomra a padlás volt, ahol megtaláltam azt a könyvet, amely örökre megváltoztatta az életemet. Nem emlékszem a címére csak arra, hogy miután beleolvastam a könyv lapjai hirtelen lángra kaptak. Engem pedig beszippantott egy olyan örvény mely átrepített az álmok világába. Csakhogy, ezt már rég a rémálmok uralták. Mikor felfogtam mi történt velem és szemem is hozzászokott a sötétséghez előttem megpillantottam egy alakot. Az alak szeméből melegség és őszinteség sugárzott.

- Üdvözöllek az Álmok Földjén Endra!

Novella #14

Répási Vendel

A doboz előtt

Létem négy fal között mozog: hátul könyököm belesüpped a korhadó fába, és szilánkok csiklandozzák a bőrömet, hasonlatosan a Rumikígyók csókjához; óvatos csók, ami halálos is lehetne, a mérgező szemfogak épphogy csak kis süppedés hagynak maguk után, mert téged nem akar bántani, hisz összetartoztok. Két oldalam cuppanós hanggal válik el a szűk faltól, ha mocorogni kezdenék, csak azért, hogy kényelmetlen helyzetemből egy újabb fajta kényelmetlen helyzetbe rakjam magam. Szememmel csak sötétséget látok és a doboz fölsejlő oldalait. De minek is használnám a szemem? Csukva van, belül sokkal több mindent láthatok, mint szűk világomban. Életeket láttam. Születéseket. Halálokat. Világokat. És mindnek én voltam a főszereplője. Dülöngél a doboz, imbolyog és víz sutyorog a vékony deszkapallókon túl. Az óceán? tó? talán csak egy pocsolya? láthatatlanul körülvesz, és érdeklődve forgatja markában a kis dobozt, mintha csak a Bukaresti padláson keresgélne Iosif bácsi a lomok között, és egy újabb kis szelencéről próbálná eldönteni, hogy vajon érdemes-e több figyelmet fordítani rá, vagy visszadobja a többi szemét közé. Zavar a víz hangja. Locs-locs. Mint egy Cudaki hajtómű hangja. Locs-locs. Próbálok nem figyelni rá. Keresgélek az életeim közt.

Novella #13

Strempel Henrietta

A fény harcosa

Rémültem kelek fel. Ismét az az álom. Pontosabban rémálom, ami már hónapok óta üldöz. Megint gyerekként láttam magam, ahogy alszok, és az ágyam felett pedig egy árnyszörny leselkedett. Arra várt, hogy lecsaphasson rám, mivel az ártatlan gyermeklelkekből táplálkozik. Már közel volt, hogy kiszívja lelkemet, de ekkor, mint mindig felébredtem. Folyton borzongás járja át a testem, ha már csak rágondolok. A legrosszabb benne, hogy annyira valóságos az egész.
A fürdőszoba felé vettem az irányt, hogy lezuhanyozhassak. A hideg zuhany mindig észhez térít, és kiveri fejemből a rémképeket. Felöltöztem, majd kiléptem a fürdőből. Kinéztem az ablakon, ködös, hideg és esős idő volt kint. Igazi őszies időjárás. Lementem az üres konyhába, és reggelit készítettem magamban. Egyedül éltem. Egyedül egy nagy házban. Pontosabban nagybátyámmal, aki kicsapongó életet élt. Mindig későn jött haza, ha hazajött egyáltalán. Ezért is mondtam, hogy egyedül, mert egyedül vagyok. Senkire sem számíthatok soha. Barátaim nincsenek, iskolában mindig különcnek néznek, de nem tudják miket éltem át, miken mentem keresztül, nem tudják, hogy miért vagyok olyan amilyen. Szüleimet pár hónapja vesztettem el. Akkor kezdődtek az álmok is. Egy autóbalesetben haltak meg, amikor egy vacsoráról tértek haza, és hirtelen lesodródtak az úttestről.

Novella #12

Tpr

Violet

„Violet, te vagy a mindenem,

Érted akár tűzbe is megyek;

Megküzdök a gonosz erőkkel.

Csak örökre maradj itt velem!”

Olyan gyorsan futottam, amennyire csak tudtam. Ha nem érek oda időben, a továbbiakban már soha nem leszek képes azzal a tudattal együtt élni, hogy gyakorlatilag miattam halt meg. Az elviselhetetlen lenne.
Messze jártam mindenféle településtől, ahol valaha emberek laktak. Csak a sötét, kietlen puszta, valamint pár legelő, esetleg néhány erdő maradt itt utánuk. Amikor sötét volt – mint például most is -, meglehetősen ijesztő tudott lenni ez a hely.
Az egyre jobban zuhogó eső a homlokomhoz és a szemhéjamra tapasztotta szőke hajam, s mivel nem igazán láttam ki alóla, elbotlottam egy földből kiálló gyökérben. A sárba zuhantam. Hiába próbáltam meg ösztönző dolgokra gondolni, felkelnem nem sikerült. Feküdtem egyhelyben, közben pedig hallgattam, ahogy a szélben összekoccannak a fák ágai, ahogy egyre többet, egyre hangosabban dörög. Mást nem tudtam tenni.

Novella #11

Juliette Amelia Lucas

Illat

Minden napom egymásba ölelkezett, s eltűnt valami magasztosabb cél érdekében. Abban a hitben élek, hogy ezt kell tennem. Megszakítottam, s ha nem is én, akkor az univerzum, minden kapcsolatom. Most úgy érzem, jó úton járok, száz éve először. A temető harmatos fűcsomói felett párával vegyes halálszag vegyült. Lépteim nyomán enyhén besüppedt a nyálkás föld. Mélyről jövő dohos félelmet éreztem, ami nem az enyém volt. Emberi lényem utolsó maradványai együttes erővel harcoltak ellenem. A sötétség valósággal pulzált körülöttem, sötét folyosóként vezetett a kriptám felé. Nem nőttem ki a fiatalságom. Soha. Egyetlen anyajeggyel sem gazdagodtam harminchárom éves korom óta. Apró kezeimen sárgára festette a körmöt az idő. Csak a tekintetem árulkodott. Nagy árat fizettem, hogy itt lehessek. Elnyűtt fekete gallyas fák között vezetett az út. Körös-körül sírok ezrei. Sokan vagyunk itt.

Novella #10

Titania Willis Jones 

Halálosan szeretlek

Megbabonázva álltam a sötét és komor éjszakában. A csillagok vidám táncukat elrejtve, olykor-olykor kibukkantak egy komótosan vánszorgó felhő mögül. Egy szellő meglengette hosszú, krémszínű csipkés esélyi szoknyám alját. Megborzongtam a hűvös időtől.
Tekintetemet a középkori kastélyra emeltem. Vidám fényei csalogattak maguk felé. Rettegtem. Ez a világ nem nekem való, mégis eljöttem.
A kezemben szorongatott maszkomat felvettem. Nem szabad, hogy bárki megismerjen. Végignéztem magamon. Megigazítottam a ruhámat, melyet a szél vadóc módjára maga után próbál vonszolni, hol az egyik, hol a másik irányba. Vörösesbarna hajam laza csigákként omlott a vállamra. Ma nem az vagyok, nem az a lány, aki általában. Ma teljesen kivetkőzve magamból, egy új valómat megmutatva érkeztem, csak azért, hogy a közelében lehessek. Hogy felfigyelhessen rám.

Novella #9

Alex V. Dreamer 

Minden vég(zet) nehéz

A nap kezdett nyugovóra térni, és sárga fényével már befestette az égbolt kékségét. Én azonban ezt csak bentről láthattam. Kis faházam apró ablakán kibámulva nem sokat lehetett leszűrni a külvilágból, de éppen ez lett volna a célom. Még mindig nem tudom, hogy jól döntöttem-e, amikor jelentkeztem erre a nyári táborra. Pont azért nem volt ínyemre, mert az ilyen események nem az én stílusom. Szeretek a kis világomba visszahúzódni, úgy ahogy most is tettem az üres szobában. A többiek szinte mind kint úszkáltak a tóban vagy éppen lerészegedtek a bulizásban. Ezért sem lelkesedtem. Igaz, hogy azért jöttem ide, hogy kicsit több emberrel ismerkedjek meg, és nyitottabb legyek, de nem vagyok benne biztos, hogy ezt a célt itt el lehetne érni. Barátokat sem szereztem, hiszen Leslie-nél jobb barátot nehéz lenne találni. Őt viszont elvesztettem másfél éve egy autóbalesetben. Nap mint nap hal meg több ezer ember, mégis mindenkinek csak az az egy számít, akihez közel állt. Pedig minden elhunytnak van rokona, és mind ugyanúgy éreznek, mint én. A tragédia után, mint mindenki, én is befelé fordultam, és nem törődtem a külvilággal. Azonban én sosem tudtam felállni a depresszióból. Kényelmesebbnek tűnt ez a helyzet. A többiek a suliban először sajnáltak, majd kezdtek furának tartani, amikor már nem voltam kíváncsi a nemtörődöm sajnálatukra.
A kintről behallatszódó zene egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet, ezért a fülembe helyeztem saját fülhallgatómat, és inkább kedvelt dalaimra próbáltam koncentrálni. A fejemben újabb gondolatmenetek kezdődtek meg, véget nem érő esélylatolgatásokkal.

Novella #8

Szaffi 

Nyertem!

Kinyitottam a könyvet, és olvasni kezdtem.

„London, 1799. április 16.
Drága Naplóm, ma van az én nagy napom! Életem első igazi bálja!”
Elmosolyodtam. Ez volt a kedvenc részem.
„Valójában a második. Az első bál, amin részt vettem, egy hónapja lehetett, de Lord Merchant hívott meg minket, s köztudott, hogy az ő báljaik felettébb unalmasak. Pedig állítólag ugyanolyan, mint a többi, azonban egyesek szerint a Lordék személyével van probléma. Én nem éreztem magam jól, éppen kigyógyultam a megfázásomból, és még nem táncolhattam, mert első bálom volt, fehér ruhában kellett mennem, s mindenki inkább a nővéreimet kérte fel, amit igazságtalanságnak tartok, mert anyám szerint én táncolok közülük a legjobban. Remélem, a mai napon megcsillogtathatom tehetségemet.

Novella #7

Czellár Ágnes (Vani) 

Sacrifice 

A hatalmas előadóban több száz hallgató volt jelen. Layra az utolsó előtti sorban foglalt helyet. Utált elöl ülni, és szerencséjére a tanárnak volt olyan erős hangja, hogy az ókori görögöktől átvett félköríves előadót bezengte. Kissé unalmasnak találta az órát, épp a vallásról és az evolúciójáról volt szó. Karjait behajtva az asztalra feküdt, állát megtámasztotta a kezén, és körbekémlelte a diáktársait. Volt, aki olvasott, volt, aki játszott, és olyan is akadt, aki aludt. Layra szeme megakadt az új fiún. Svédországból volt itt, mint cserediák. Meglehetősen más volt, mint az odajáró fiúk többsége. Magas, széles vállú, sportos testalkata volt, szőke haja, és mélykék szeme. Lezser öltözködése is elütött, hisz az itteniek nagyon komolyan vették az öltözködést, és olykor még nyakkendőt is viseltek. Lars Anderson persze nyomban felkeltette a lányok figyelmét, mint mindig most is csak lányok voltak körülötte.

- ….. és akkor Lars Anderson társa lesz Layra Debois.

Novella #6

Carmen

Gyűlöletből szerelem

- Lynette! – kiáltott utánam Brooke, amikor hangos csattanással bezárult mögöttem a kollégium ajtaja. Nem torpantam meg, vissza se fordultam, az sem érdekel, ha büntetést kapok ezért. Boldogan szaladtam a suli mögötti erdőn keresztül a közelben lévő, eldugott tisztásra. Szeptember közepén járunk, de az idő gyönyörű. A nap hétágra süt, enyhe, meleg szellő simogatja az arcomat. Madarak repkednek csiripelve körülöttem.  Nem aggódok, hogy a mentol zöld, apró fehér csillagmintás, csipkés aljú szoknyám fel-fellebben a lendülettől. Rég esett eső, így magas sarkú, barna bokacsizmám nem akad el az úton. Kiérve a fák közül megpillantottam Őt. Ott állt a rét közepén, lazán, zsebre dugott kézzel. Egyszerű háromnegyedes farmert viselt, szürke-fehér csíkos felsővel, aminek az ujját feltűrte. A fák és bokrok szétrebbenésére odakapta a fejét. Szemét végig rajtam tartotta, majd az utolsó, elválasztó pár méternél kitárta karjait, mosolyogva. Szinte a nyakába repültem. 

- Aú! – kiáltottam fel, fejemet fogva – Mi a…

Novella #5

Márton Szirmai Zsófia

Égő napló

Sosem gondoltam bele, hogy milyen érzés is lehet naplót írni. Papírra vetni az én saját gondolataimat, nyomot hagyni az emberiségben arról, hogy mi is zajlik az életemben, a bensőmben, a gondolataimban. Rengeteg embert ismertem, akik ilyesfajta könyvet vezetnek, és sokak győzködtek arról, próbáljam ki, kezdjek hozzá, jó móka lesz. Nem volt igazuk. Nem volt jó móka. Sőt, egyenesen tragikus dolog lett az életemben, hogy elkezdtem naplót vezetni.

Minden egy évvel ezelőtt történt, mikor az akkori legjobb barátnőm elkezdte ezt az egész naplós dolgot rám tukmálni. Semmi mást nem szajkózott, mint, hogy próbáljam meg, tök jó móka lesz, és ha pár év múlva vissza olvasom a lapokat, milyen nagyokat fogok derülni rajtuk. Végül beadtam a derekam, had örüljön, így azonnal elmentünk az írószer boltba, hogy kiválasszuk a nekem tetsző naplót. Egy fekete-fehér mintás, belül égetett lapú könyvet választottam. Olyannak hatott, mintha egy régi, összeégett füzetmaradványokat bekötöttek, ezzel egy új, modernebb külsőt adva neki. Az oldala mágneses volt, így mikor becsuktam, rögtön odacsapódott a zár az oldalára.

Novella #4

Boldizsár Éva

A tűz érintése

„Kedves Naplóm!
Tudom nagyon régen írtam neked, amit nagyon röstellek! Akartam írni, becsszó, esküszöm, csak mostanában minden megváltozott bennem. Vagyis nem minden, csak érzem, legbelül már nem vagyok ugyan az, aki voltam. Lehet, butának hiszel, amiért nem tudom szavakba önteni a gondolataim, de amióta megláttam azt a furcsa idegent minden megváltozott…
Szüleim házassága felbomlott, amit nagyon nehezen hevertem ki, most anyával élek egy kis városkában. Még nem tudtam igazán beilleszkedni, új suli… új idegenek, akik megbámulnak. „Ott az új lány… nézzétek milyen furcsa…” – nap, mint nap ezeket hallom, pedig ha tényleg megismernének. Nekem elég lenne egy „szia, hogy vagy?”
Minden könnyebb lenne. Amiről még nem meséltem neked, a bátyám egy szó nélkül elhagyott minket, engem és anyát. Már semmit sem tudunk róla, egyszerűen eltűnt, még tőlem sem köszönt el.
Nagyon hiányzik Peter!

Novella #2

Susane

A démoni hegedű

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hegedűművész, és annak volt egy szépséges felesége. Egy csodálatos, tengerparti város festői kertvárosában éltek, ahol a művészet úgy járta át a levegőt, mint a pékségben a friss kenyér illata. Sokan mondogatták, hogy a helyet a zene élteti, és tízezrek jártak csodájára a hatalmas koncerttermeknek. Nem volt olyan művész, aki ne álmodott volna arról, hogy legalább néhány napot az életéből ezen a csodálatos helyen töltsön, és itt várja a Múzsák csókját.

Ez úgy kezdődik, mint egy mese, ugye? Csak az a baj, hogy nem az a vége, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak. A művész ugyanis híres nőcsábász hírében állt, a lány meg… talán túlságosan is szerette a férfit, aki nem érdemelte meg, hiszen még arra is hajlandó volt érte, hogy félretegye a saját hangszerét.

Novella #1

Yvonne

Wicked Night

- Mi van Lib, csak nem betojtál? – Kérdezte Josh, miközben a kezét nyújtva átsegített a kerítésen.
- Csak akarod, hogy be legyek tojva. Szimplán túl sok sorozatot és filmet láttam, amibe a tinik betörtek a temetőbe éjnek éjjelén, és pórul jártak, mert valami halott feltámadt és megölte valamelyiküket. Persze tudom hogy ez fikció, így hát egyedül az aggaszt, nehogy a zsaruk letartóztassanak, nem akarok még egy balhét anyámmal. – Röhögtem ki, mialatt megvilágítottam az alattam lévő területet a lámpával, és gondosan kerülgettem a sírköveket. Már értem, miért játszódik annyi horrorfilm este a temetőben. Érezni lehet, hogy a helynek van egy sajátos hangulatú atmoszférája, a sok sírfelirat, mind-mind különböző embereké, különféle élettörténetekkel, és más-más fajta halállal. Sok kis gyerek is itt fekszik, akik biztos nem természetesnek mondható halált haltak, és olyan érzés, mintha az éj sötétje az anyjuk asztalterítője lenne, ami mögé elrejtőznek, és így nem láthatja őket senki. Ez a kiszámíthatatlanság ijeszti meg az embereket: Nem lehet tudni mi vagy ki rejtőzik a lepel mögött, és mit csinál éppen.