Zakály Viktória - Szívritumuszavar

Csönge. Egy hely, mely mindent megváltoztat. Egy hely, melyet soha nem feledsz. Egy vágy, mely örökre a szívedben marad.

A lány nem hisz a véletlenben, csak a sorsban, a fiú nem hisz a szerelemben, csak a kötelességben. Évek óta ismerősök, látták egymást egyetemi előadótermekben és folyosókon. Mindketten érezték, hogy ez a kapcsolat több lehetne, de soha nem lépték át a határt, nem közelítettek egymáshoz, az érzés beleveszett a szürke hétköznapokba.

Csönge azonban mindent megváltoztat. Öt nap, mely felforgatja a világukat, és lángoló, fájó szerelemre gyújtja a lányt. Bármit megtenne a fiúért, felrúgná a saját életét érte.

De mit érez a fiú? Fel lehet adni mindent a szerelemért? Van-e kiút a múltból, és a jelen láncaiból? Vagy minden út egy padláshoz és egy komor kötélhez vezet?

A sóvár vágyakozásról és egy gyönyörű, felkavaró szerelemről szól ez a regény, mely igaz történeten alapul.

Tudod, mi a szerelem másik neve? Csönge.

Nem akartam kritikát írni. Nem azért, mert azt gondoltam, hogy nem fog tetszeni, vagy, hogy nem jó könyv. Csak azt, hogy már ezer meg ezer ilyen könyvet olvastatok, és a kritikában sem tudnék semmi újat mondani. 

Nem vágytam rá mindenek felett, mégis a kezembe került ez a könyv, most már tudom, hogy okkal.
Elolvastam. És most mégis írom a kritikát. 

Csalódtam a könyvben, de a lehető legjobb irányba. 

Hogy mire számítottam? Egy romantikától csöpögős, könnyed történetre (amit természetesen nem vetek meg :$). 

Hogy mit kaptam helyett? A szöges ellentétét. Mélyenszántó, elgondolkodtató sorokat, komoly, szívbemarkoló (és igaz) történetet egy lányról és egy fiúról. Talán nem titok, mivel Viki a blogján is leírta, hogy bizony ő a női főszereplő, az a bizonyos barna lány. Tudtam, hogy igaz, amit olvasok, de most már azt is tudom, hogy valóban az élet, vagy, ha úgy tetszik, a Sors írja a legjobb, a legszomorúbb és a légszívfacsaróbb forgatókönyveket.

Mindenkinek van egy élet-könyve, ahol a sors rója egymás után a sorokat, és más embereket is beleír a sorsunkba, egy-egy oldalt szentelve nekik. Az én könyvemben még a margóra is a te nevedet írta.

Gesztenye ♥

Na, de kezdjük az elején. A prológus és az epilógus is E/3-ban lett megírva, a könyv többi része viszont, a mesélés E/1-ben. 

Az egész könyv különbözik már az elejétől kezdve. Hogy miben? Az írásmódban. A történet elmesélve lett, kevés párbeszéddel. Az elején zavart, aztán rájöttem, hogy ettől jobban lehetetlen lett volna megírni.
Volt még egy dolog, ami nem hagyott nyugodni: hogy nem tudtam a főszereplők nevét. Aztán ehhez is hozzászoktam, megvolt ennek a maga varázsa. Ettől különleges. :)
Bár be kell vallanom, pont emiatt egy kicsit tovább tartott, hogy megszeressem a főszereplőket... valahogy idegennek éreztem őket.

Szeretni nem csak úgy lehet, ha teljesen feladod magad, és elveszíted mindened. Szeretni úgy is lehet, hogy ezerszer és ezerszer pörgeted újra le magadban azt, ami történt, és mindennap ennyiszer bánod is meg a döntéseidet.

Az írónő csodálatra méltó erővel közvetíti felénk a fájdalmait, minden érzést átad, és minden sora csöpög a bánattól.
Engem az egész könyv alatt hol rázott a hideg, hol a könnyeimet törölgettem, vagy darabokra tört a szívem. És volt valami baljóslatú benne, ami belengte, átszőtte a sorokat, a betűket. Tudtam, hogy valami még ettől is borzalmasabb fog történni.
Fájdalmas, gyötrelmes, gyönyörű szerelem, amit átélnek a főszereplők, még sincs ettől nagyobb csoda és kínzás.

A szerelem (...) nem múlik el, nem változik át, nem csökken, nem lesz hidegebb. Ha nem látod, akkor is veled, benned van, ha nem ismered, akkor is tudod, hogy létezik, ha otthagy, akkor is tudod, hogy szeret. Pedig lehet, hogy sohasem mondta ki, soha nem ért hozzád, soha nem keresett, csak megtalált. De nem ízlik neki az étel, ha nem veled eheti, túl hangos a zene, ha nem táncolhat veled rá, és hideg a legmelegebb paplan is, ha nem te fekszel mellette. Azt hiszem, ez a szerelem az igazi.

Tegnap értem az utolsó oldalhoz, ma mégis egész nap ezen a könyvön járt az eszem. Még emésztem, ízlelgetem, érlelem magamban. Nem győzök betelni vele.
Már nevetek magamon... még, hogy könnyed olvasnivaló! Hát nem tudom, mikor olvastam olyat, mint ez volt, aminek ennyi, és ilyen súlyú mondanivalója volt.
Nem tudom mit mondjak. A szavak elfogytak. A könyv magért beszél, csak olvassátok el. Legyetek gazdagabbak, hogy az írónő hozzám címzett szavaival éljek: „Szerintem ez a könyv mindenkiből kihozza a legszebb érzéseket, átértékeled az életedet utána és rájössz arra, mi a boldogság.”
Mekkora igazság! :) Kívánom nektek, hogy jöjjetek rá ti is!

Ha már ennyire idézgetős kedvemben vagyok, jöjjön egy mondat Pocoktól is: „Azok, akik elolvassák ezt a könyvet, egy teljesen más nyelven kezdenek beszélni.”

Pontozás: 5/5
Írta: Honey:)