J.L. Armentrout - Ónix (Luxen 2.)

Daemon Blackkel összekapcsolódni szívás…

Ráadásul nemrég eltökélte, hogy bebizonyítja: amit irántam érez, az nem csupán bizarr kapcsolódásunk mellékhatása, hanem valódi érzelem. Nem tudom, mit gondoljak efelől, de tény, hogy mostanában már korántsem olyan bunkó velem, mint korábban.
De nem ez a legnagyobb problémánk.
A Védelmi Minisztérium emberei körülöttünk szaglásznak. Ha rájönnek, mire képes Daemon, és főleg, hogy mi ketten összekapcsolódtunk, akkor nekünk annyi. Az iskolában felbukkanó új srác sem hiányzott. Ő is tele van titkokkal. Tudja, mi okozza a körülöttem zajló sok furcsaságot, és segítene is rajtam… de ennek súlyos ára van.
És aztán az események még vadabb fordulatot vesznek.
Láttam valakit, akit halottnak hittem. Szóljak vagy hallgassak?
Mi történt Dawsonnal? Ki árulta el?
És mit akarnak Daemonéktól – na meg tőlem – a védelmiek?
Az már biztos: Daemon Blackkel összekapcsolódni nem egy életbiztosítás.
Senki nem az, akinek látszik. És nem mindenki éli túl a hazugságokat…

Már az Obszidiánnál, a sorozat első részénél rájöttem, hogy én ebbe a történetbe, ebbe a világba teljesen szerelmes vagyok. Hihetetlenül tetszett a humor, a szerelmi szál, a pörgős cselekmény. Ehhez képest az elején még nem tudtam eldönteni, az Ónix jobb vagy rosszabb lett-e.

Tény, hogy sosem stagnált a cselekmény, minden fejezet valami újat hozott, ami nem feltétlenül akció volt, de azért érdekesség. Ennek ellenére sokszor éreztem azt, hogy nem láncol úgy magához Katy és Daemon sztorija, mint az előző részben.

Gyakran voltam úgy vele, hogy inkább kicsit félreteszem, csinálok valamit, olvasok mást, de aztán inkább sulykoltam magamba, hogy csak be kell indulnia a dolgoknak…

Lassan váltott a cselekmény lagymatagból gyorsra, és annak ellenére, hogy sok helyen azt olvasom, a könyv második felében az ember csak kapkodja a fejét… Velem ez valahogy nem így volt.

Lehet, hogy túl nagy elvárásokkal fordultam a kötet felé. Azt reméltem, túlszárnyalja az Obszidiánt, és az írónő is mesterien fogja majd kutyulgatni a szálakat. Valahogy semmi sem jött össze, amit én az Ónixról képzeltem.

"A más nem rossz. A változás sem az."

 A cselekmény az első egyharmadban konkrétan vánszorog. Daemon és Katy szenvednek (mert erre jobb szó nincs, mint a nagybetűs SZENVEDÉS), a védelmisek mászkálgatnak körbe-körbe, de semmi érdemlegeset nem tesznek, valaki eltűnik, valaki meglesz, plusz feltűnik ez a Blake gyerek a fülszövegből.

Szóval ott járunk, hogy Daemon meggyógyította Katyt, és megfogadta, hogy bebizonyítja a lánynak, nem a köztük kialakult fura kötés miatt szeretne vele több időt eltölteni. Megjelennek a védelmisek és szaglászni kezdenek, Katy körül pedig furábbnál furább dolgok történnek.

Aztán megjelenik Blake, az új srác Santa Monicából, és Katy egyből úgy gondolja, el kell hívnia randira. Mert Blake rendes, Blake normális, Blake nem valami idegen kötés miatt akar vele lenni.

Útközben nyomozgatni kezdenek a szereplőink, és előkerül a Bethany-Dawson ügy is.

A cselekmény legtöbb mozzanata nagyon kiszámítható volt, semmi izgalmas csavarra vagy különleges meglepetésre nem kell számítani.

Armentrout talán egyes elemeket megdöbbentőnek szánt, de aki egy kicsit is jártas a YA könyvekben, az könnyedén rájött mindenre.

A szereplők ábrázolása nagyon tetszett! Mindannyian változtak, érezhető volt a karakterfejlődés. Egyeseknél ez pozitív, másoknál negatív jelekben mutatkozott meg. 

Daemonnak megismerhettük a kedves, szimpatikus, kevésbé bunkó oldalát. A srác igyekezett, és ez látszott. Megmutatta, hogy ugyanúgy vannak érzései, mint Katynek vagy Dee-nek, ugyanúgy tud úriember lenni ahogy tuskó is. Igaz, néha kicsit túl messzire ment a féltékenység vagy a védelmezés területén, de ezt neki megbocsátjuk, mert ő Daemon. :D

"- Szerintem egy igazán kedves srác bújik meg a tuskóságod alatt."

"- A szerénység a szenteknek vagy a lúzereknek való. Én egyik sem vagyok." 

A szerelmi háromszög másik pasija Blake volt, az új karakter. Őt én végig erőltetettnek és "csakazértis" fiúnak éreztem. Mintha direkt belenyomták volna a történetbe, holott ő nem akart részt venni benne. Daemonnal voltak mókás összeütközéseik, de olyanok is, amikor csak megemeltem a fél szemöldököm, és sóhajtoztam. Komolyan?

A szerelmi háromszöget egyáltalán nem kell komolyan venni, Katy saját magának is bevallja, kihez húz a szíve.

Blake inkább a katalizátor volt. Ő bolygatta fel az állóvizet annyira, hogy mindenkit cselekvésre ösztönözzön.

Dee, Daemon húga ebben a részben sajnálatos módon kis szerephez jutott. Szívesen olvastam volna róla többet is, de másrészről meg is értem az írónőt. Dee távolléte is kellett Katy karakterfejlődéséhez.

És most el is értünk a könyv leggyengébb láncszeméhez, a főszereplőhöz.

Manapság gyakori az a jelenség, hogy a YA könyvek főhősei hülyék. Erre kifejezőbb szó nincs. 

Ott van például a Wings-sorozatból ismert Laurel, akit ha emlékeztek, sokszor fenyegettem golfütővel. Katyhez képest viszont még Laurel is elbújhatna!

Katyt az Obszidiánban egy tudatos, normális, értelmes lánynak ismertük meg, aki nem olyan sötét, hogy átsuhanjon a nyilvánvaló dolgok felett.

De most?! 

Ha a könyv olvasása alatt minimum hússzor nem kezdtem verni a fejem egy párnába a viselkedése miatt, akkor egyszer sem! 

Emlékszem, egy résznél letettem a könyvet és nyüszítve, a hajamat tépve ugrándoztam. Daemon helyében már rég elhamvasztottam volna azt a lányt.

Sőt. A legkülönfélébb módszereket találtam ki arra, hogyan lehetne magát Katyt kiírtani ebből a könyvből.

Borzasztóan felidegesített, és ha találkoznék vele még most is fejbe vágnám. Normális ez a csaj?! Halmozza a hibáit, nem bírja befogni a száját, vagy éppen kimondani amit gondol, és a Daemonnal folytatott kapcsolatukban Ő az, aki érzelmileg sakkban tartja azt a fiút.

Daemonnak is voltak kellemetlen megmozdulásai, de szinte már ő az, aki rendre helyrehozza Katy bakijait.

És még milyen tipikus YA bakikat!

• Maradj a kocsiban! Nem! Én okos, ügyes, erős kislány vagyok! És NEM maradok a kocsiban!
• Ne találkozz vele! De! Én okos, erős, ügyes kislány vagyok! Akkor is találkozni fogok vele!
• Jól vagy? Igen, persze. Tegnap felrobbantottam egy villanykörtét, tornádót csináltam a szobámban és közveszélyesnek érzem magam, de ezt neked nem kell tudni, mert én okos, erős, ügyes kislány vagyok!
• Válassz! Ő vagy én? Nem tudom… De amúgy tudom, csak túl okos, erős, ügyes kislány vagyok ahhoz, hogy kinyissam a szám és legyőzzem a büszkeségem...

Mindezen hibák ellenére a könyv humoros volt és romantikus, Daemon és Katy szála a beteges huzavona kivételével hihetetlenül édes volt.

Rengeteg felesleges hab volt a tortán, és éppen a fontos pontok lettek elszúrva. 

(Én értem, hogy Katy karakterfejlődéséhez kellett szerencsétlent lebutítani, na de ennyire?!)

Mint az nektek is biztosan átjött, teljesen kiakadtam a könyvön. Nem azért, mert olyan rossz volt. Nem!

Maga a könyv vicces, romantikus, izgalmas, az összhatás pedig igazán jó! Csak voltak olyan apróságok, amik a végén már a földbe tiporták a Luxen sorozatba vetett hitemet.

Emellett függővég van, ami mindig is a gyengém volt, de itt…? Itt nem akarok azonnal a könyvesboltba rohanni, vagy online megrendelni a következő részt angolul.

Mindent összevetve én csalódtam a könyvben. Többet vártam, ennél jóval többet, de vannak enyhítő körülmények. : ) 

Második rész. Ilyenkor sok író teljes pánikban van, hogy eléri-e azt a szintet, amit az előző részben sikerült. 

Plusz drága Daemon miatt, akibe még mindig fülig bele vagyok zúgva, egyszerűen képtelen vagyok leértékelni ezt a regényt.

Pontozás: 5/4

Írta: Pocok