A Wall Street farkasa (kritika)

Hallottál már valaha a Jordan Belfort névről? Ismered a tőzsdét? Ha erre a két kérdésre nemleges a válasz, akkor sem kell rögtön hátat fordítani Martin Scorsese és Leonardo DiCaprio legújabb közös filmjének, A Wall Street farkasának.

Kezdetben még rettegtem az egésztől: attól tartottam ugyanis, hogy borzalmasan unalmas lesz. Bevallom őszintén, nem igazán izgat a tőzsde, a brókerek világa, nem érdeklődök a szakma vagy az életforma iránt. Egy lapos, háromórásra nyújtott, humortalan, abszolút semmiséget vártam, ami tele lesz számomra érthetetlen adatokkal és szakszavakkal. Ehelyett mit kaptam? Egy zseniális életrajzi filmet egy olyan emberről, aki talán annyira nem is rossz, mint amilyennek tűnik. Örülök, hogy hagytam magam meggyőzni, és elmentem megnézni.


Jordan Belfort a semmiből építi fel saját cégét, a Stratton Oakmontot, ami aztán felettébb sikeres lesz a piacon – ám különféle csalások és törvényellenes tettek szegélyezik a férfi útját, míg eljut a csúcsra. Arra a csúcsra, ahonnan már csak lefelé vezet az út. Ahonnan nincs menekvés, mert minden oldalról szakadék veszi körül. Jordant a saját ambíciója és makacssága húzza csőbe, önhibájából adódóan többszörösen kapja vissza a sorstól mindazt a rosszat és fájdalmat, amit ő okozott másoknak. Bár látszólag mindene megvan, az élete mégis teljes káosz, ő maga pedig egy roncs. Ugyan nem rossz ember – nem, teljesen semmiképp sem –, nem tudja, hol a határ, hol kell felhagyni az illegális tevékenységgel, hol kell az embernek beadni a derekát, és inkább a családjával foglalkozni.

Gyönyörűen látszik a karakter jellemének változásán, milyen hatással van rá a pénz. Kezdetben arra is rábólint, hogy kigúnyolják, megalázzák – bármit elvisel, csak sikeres legyen, és el tudja tartani a feleségét, míg később több ezer dollár értékű aranyórát hajigál az alkalmazottainak. És nem, nem ezért volt valamennyire jó ember. Hanem azért, mert nem egyedül önmagára gondolt: segítette a kevésbé szerencséseket, lehetőséget adott nekik, hogy megmutassák, mit tudnak. Egyesek ezt kihasználták, mások viszont csúfosan elbuktak.

Imádtam Leonardo DiCaprio játékát – egyszerűen hihetetlen volt! Egészen elképesztő, milyen művészi módon képes fél lábbal kinyitni egy autó ajtaját, vagy előadni a komoly üzletembert, mikor a látszat mögött egészen más lappang. Nem a semmiért jelölték Oscar-díjra az alakítását…


Mielőtt még azt hinnénk, ez a film messzemenőkig komoly, keressünk rá a besorolására: vígjáték, bűnügyi, életrajzi. És valóban, rengeteget lehet rajta nevetni: néha a poénokon, néha az emberi erkölcs mélységein, a szánalmasan kínos helyzeteken, a hihetetlenül alacsony intelligenciahányadossal rendelkező egyéneken. A zseniális karaktereket mozgató cselekmény lehetővé tette, hogy a leglehetetlenebb helyzetekben is jól mulassunk, a legkomolyabb pillanatokban is mosolyra álljon a szánk. Szerencsére a szakszavaktól sem kell tartani, a film saját magát is kineveti ilyen téren – amikor például a főszereplő elkezd nekünk fontos tőzsdei fogalmakat magyarázni, néhány másodperc múlva egy legyintéssel úgyis abbahagyja. Csak megvonja a vállát, és a szánkba rágja a lényeget. Nem próbálja ránk tukmálni a bonyolultabb elemeket, inkább leegyszerűsíti és azt hangsúlyozza ki, mi is lesz ennek a szerepe a történetben. Külön érdekesség volt, hogy maga Jordan narrál, mintha ő maga vezetne be minket a világába, ő akarná, hogy megismerjük.

Viszont egy dolgon nagyon sokat töprengtem. Egyre többször hallani arról, hogy az igaz történetek alapján készült adaptációkat Hollywood nem egészen úgy viszi vászonra, ahogyan azt kellene, ahogyan az eredeti mű szellemisége megkívánná, helyette inkább kifordítja, kicsavarja az eredetit, hogy valami látványosabbat tárhasson a néző elé. Nem olvastam ugyan Belfort könyvét, de elég sok idézet elhangzott tőle, és a forgatókönyvbe még azt az ominózus – és elméletileg igaz – eseményt is beleszőtték, amikor egy nő pénzért kopaszra borotváltatta a fejét. Úgy hiszem, a film hitelességet csak azok az emberek képesek igazán pontosan megítélni, akik ismerik az eredeti történetet, illetve Belfort munkásságát és életét. Mindenesetre nekem, aki mezei bloggerként és filmmániákusként ült be a moziba, hatalmas élmény volt.

Annyit azért talán illik még megjegyeznem, hogy nem hiába került rá tizenhatos korhatár. Tele van káromkodással és egyéb „szépségekkel”, de ezek az apró tényezők, ezek a különös és felháborító részletek segítenek abban, hogy a film igazi mondanivalója elérjen hozzánk. A pénz ugyanis valóban nem boldogít… pláne, ha az ember piszkos úton szerzi.

Írta: Pocok