Jeaniene Frost - Az első vércsepp

Éjszaka a halandók nem érezhetik magukat biztonságban. Denise MacGregor jól tudja ezt, hiszen a legjobb barátnője a félvámpír Cat Crawfield, és a nő már többet vesztett, mint amit egy átlagember elviselni képes. A családja múltját titkok övezik, és egy démon már prédának jelölte ki Denise-t. Ám a túlélése most egy halhatatlantól függ, aki viszont csak arra vágyik, hogy megízlelje a nőt.

Ez a halhatatlan pedig nem más, mint Bones barátja, Spádé, az erős, titokzatos vámpír, aki évszázadok óta bolyong a földön, és most védelmeznie kell a veszélyben lévő csábos halandót még azon az áron is, ha ezzel meg kell tagadnia önnön mivoltát. Bármennyire vágyik is Denise-re, Spádé tudja, le kell győznie sóvárgását, hogy együtt szállhassanak szembe a lidércnyomással.

Máskülönben, amint lehull az első vércsepp, mindketten elvesztek…

Gyorsan leszögezném, hogy a fülszövegben kicsit eltúlozzák ezt a "sóvárgásos megzabállak" dolgot. Ennyire nem jelentős a könyvben. 

Mint azt gyakran hangoztatom, hatalmas nagy rajongója vagyok a Cat és Bones könyveknek, tudtam, hogy Frost nem lesz képes túlszárnyalni őket, így nem is vártam el tőle. Ennek ellenére utólag belegondolva talán mégis túl magasra helyeztem a lécet.

Az első vércsepp semmi esetben sem rossz. Nem, csupán csak nem sikerült megugrania azt a szintet, amit a Cat és Bonesnak. Ennek lehet az oka az E/3 narráció, az, hogy nem sorozat, pusztán egy részből áll, és a karakterek maguk is.

"– Milyen volt abban az időben élni?
– A díszlet más volt – felelte Spádé és fáradtam elmosolyodott. – De az emberek semmit sem változnak, még egy évezred alatt sem." 

A Cat és Bones E/1-ben íródott Cat szemszögéből, ebből kifolyólag Bones gondolatai és tettei számunkra mindig kicsit rejtélyesek maradtak. Itt nem ez történt.

Ugyanúgy bekukucskálhatunk Spádé fejébe is, ahogy Denise-ébe, viszont a váltott szemszög miatt egyikkel sem lehetett igazán azonosulni. A karakterek különlegesek voltak, egyéniek, de számomra papírmasék. Voltak jellegzetes vonásaik, ennek ellenére nem keltek életre, nem volt igazi hátterük, nem ismertük meg őket.

Igen, találkoztunk már velük az eredeti szériában, de igazán jelentős szerepet sosem vállaltak. Itt rájuk irányult a reflektorfény, és nekem picit olyan volt, mintha Frost megijedt volna a karaktereitől, és nem merte őket annyira sarkítani, amennyire szükség lett volna rá.

Ez a könyv ugyanis – ahogy már korábban említettem – nem egy sorozat része, pusztán spin-off. Nincs sok időnk úgy megismerni a főszereplőket, mint Catet és Bonest, ráadásul a pergő cselekmény mellett az embernek arra sem marad ideje, hogy átgondolja kicsit a szerelmespár tetteinek értelmét, céljait.

"– Charles, öregem, túl sokat aggódsz. Felnőtt ember vagyok, úgy bizony, és vérben tartom, mennyi kézt iszom.
– Mármint kézben tartod, mennyi vért iszol? – javította ki Bones unottan."

És íme, egy újabb probléma, ami egyrészt pozitív tulajdonsága a könyvnek, másrészt viszont sok negatív hatás származott belőle. Az akciódús, állandóan gyors cselekmény.

Az ember nem unatkozik olvasás közben, folyton elé kerül egy újabb nyom, egy újabb érdekes jelenet. Azt hiszem, ez az egyik oka annak, hogy rajongok Frostért. Az ő könyveiben nincs megállás.

De ebben az esetben ennek az állandó pörgésnek rossz következményei voltak. Egyrészt ott van az, hogy a szereplőket nem tudtuk rendesen megismerni, nem voltak normális belső monológjaik, a tetteik alapján kellett őket megítélnünk.

Másrészt az állandó akció és fordulat között nincs meg az átvezetés. Az az átvezetés, amelyben az olvasó regenerálódhat, hiszen nem lehet 350 oldalon át fenntartani bennünk a feszültséget, egy idő után elfáradunk bele, és az érzés monotonná válhat.

A Cat és Bonesban ilyenkor jöttek a vicces vagy romantikus mozzanatok, amik oldották a feszültséget, hagytak minket mosolyogni és lazítani.

"– Kiválóan számolok integrált és differenciált egyaránt – folytatta az éneklést Ian, majd hirtelen egy csattanást hallottak. – Ki az ördög rakta ide ezt az átkozott szobrot? Mindegy, úgyis csak másolat. Tudom minden állat latin nevét…"

A regény olvastatja magát, az ember észre sem veszi, és máris a felénél jár, a borító viszont egyszerűen borzalmas. Én megértem, hogy az Ulpius csak jót akart a rajongóknak, nem is őket hibáztatom ezért, hanem az eredeti kiadót. Hogy lehet egy ilyen fejű fickót a könyvre nyomtatni? Spádé nem ilyen… Furcsa. 

A legtöbb hibája ellenére nekem tetszett a könyv, megvolt az az igazi Frost-hangulata. Nem utolsó sorban pedig felbukkan maga Cat és Bones is, mint mellékszereplők.

(A nagy rajongók óvatosan kezdjenek bele, mert nem egészen olyan, mint amilyennek azt a fülszöveg alapján képzeljük.)

Pontozás: 5/4

Köszönöm a könyvet a bookandwalk.hu oldalnak! 

Írta: Pocok