Rebecca Donovan - Boldogító lélegzet (Csak lélegezz! trilógia - 3.)

„Belülről égtem. Gondolkodtam, mit tehetnék, hogy ezt a kínt tudatom mélyének sötétjébe toljam, és visszajuthassak közönyös, tompa állapotomba. Egyedül nem fog menni. Segítség kell. Muszáj megoldást találni.” 

Emma elhagyja Weslynt és mindenkit, akit ott ismert; a Stanford egyetem hallgatója lesz, ahogy mindig is remélte. Korábbi énjének csak árnyéka, teljesen megváltozott. Össze van törve, és csak úgy lehet újra teljes egész, ha felismeri értékeit és megbocsát magának. Emma megtanulja, hogy az őszinteség nagyon tud fájni, jobban, mint az árulás, és az igazság ára az, hogy elveszti egyetlen igaz szerelmét.

A trilógia utolsó részét az olvasók az utolsó oldalig lélegzet-visszafojtva fogják olvasni.

Sziasztok!

Be kell vallanom, ez a sorozat a toplistámon szerepel, úgyhogy eszméletlenül vártam már a befejező kötetet, különösen azok után, hogy milyen kegyetlen függővéggel hagyott minket magunkra az írónő a második részben. 

Kényelembe helyezkedtem hát, és belekezdtem a regénybe. Egy teljesen más Emmát kaptunk. Úgy értem, a felszín alatt, ami még ép maradt a lányból, az ő volt, de annyira összetört, hogy rá sem lehetett ismerni. És az én szívem majd' megszakadt minden sornál, mikor ő boldogtalan volt. Márpedig mindig az volt. 

Vártam, ó, mennyire vártam a pillanatot, hogy Evan visszatérjen! Mert vissza kellett térnie. De nem jött. 

Cole - az új férfi főszereplő - felbukkanása vegyes érzelmeket váltott ki belőlem. Emlékszem, eleinte annyira idegesítőnek találtam, hogy reméltem, valahogy mégiscsak sikerült leráznia Emmának. Egyre csak lapoztam, és azon kaptam magam, hogy kedvelem ezt a srácot. 

Emmát sorra érték a traumák, képtelen volt feldolgozni élete szerelmének elvesztését, Cole pedig életben tartotta őt. Kezdtem elhinni, hogy talán, nagyon talán van esélye Emmának. Hogy megmentheti őt Cole. Bebizonyíthatja, hogy van élet Evan után. 

,,Megígérem, hogy nem ártom bele magam abba, amitől olyan harsány a csended…"

Emma az őt ért csapások hatására az italhoz fordult segítségül (ennyiben hasonlít az anyjához), hogy tompítsa, elviselje a kínt. Szívszaggató volt átélni vele azt a rengeteg rémséget, ami őt érte. 

Vágytam egy olyan szereplőre, aki képes velem és Emmával is elfeledtetni a fájdalmat és Evant. Cole-nak (részben) sikerült (hatalmas elismerésem az írónőnek, mert eddig erre még nem volt példa esetemben), egészen addig, nos, míg Evan vissza nem tért. *felragyog a szeme* 

*Mikor Evan újra megjelent*

Onnantól kezdve tudtam, hogy mindkettőnk szíve (igen, Emmáé és az enyém is) végig Evanre várt, őérte dobogott. Sajnáltam Cole-t, mert tényleg érdekes, önzetlen karakter, és nem érdemelte meg a szenvedést. 

De nem Cole volt az egyetlen, aki ebben a kötetben támogatta Emmát. Sara, a legjobb barátnője egy ideig távolt volt, így rábízta Emmát pár felettébb érdekes lányra, akiket így volt alkalmunk megismerni. Az abszolút kedvencem Serena! Emlékszem, azt mondtam, hogy minden lány egy Sarára vágyik. Annyival bővíteném ezt a kijelentést, hogy Sarára vagy Serenára. A többi lány is aranyos volt, bár Peytont nem bírtam. Nagyon nem. Azért hiányzott már Sara, örültem, mikor végre ő is visszajött.

Külön kiemelném a váltott szemszöget. Bizony ám, Evan szemén keresztül is olvashattunk, ami nekem roppant tetszett. Jó volt tudni, hogy ő min ment keresztül, hogy látta a helyzetet, mit érzett, gondolt. Bár nekem már réges-régen bebizonyította szerelmét, imádtam olvasni. *letörli a nyálat a billentyűzetről* 

,,Szeretem ezt a fát, mindig is szerettem, gondoltam, amikor láttam, hogy ujjait végighúzza a törzsön. Felnézett, hogy az egészet lássa. Ő is mindig vonzódott a fához, ezért volt ez a tökéletes helyszín, hogy felszereljem neki a hintát.
A hintát, amitől azt reméltem, hogy vissza-visszatér miatta. Hozzám."

Az egyetlen, aki nekem nem hiányzott volna, az bizony Jonathan volt. Én még mindig borzasztóan haragszom rá, és mikor Emma újra elkezdte magát Jonathanhoz hasonlítani, meg a közös múltjukon rágódni, már a falat kapartam. Szerettem volna megrázni, és észhez téríteni, de értettem, mit miért csinált a lány. 

Mindig is tudtam, hogy Rebecca különleges tehetség, valahogy mindig tökéletesen megtalálja a szívemhez vezető utat, én meg mindig be is engedem, hogy aztán szépen darabokra zúzhasson. De hiába, nem bánom, mert míg egyik kezével tör, a másikkal ragaszt. Csodálatos gondolatok vannak megfogalmazva. Amit csinál, ahogy ír, az egészen elképesztő. Ezért is tartozik a kedvenceim közé a sorozat. Nem egy akciókönyv (bár számomra egyetlen percre sem volt unalmas), nincs benne vér, csak lelki sebek. A megbocsátásról szól, önmagunknak és másoknak, az elfogadásról önmagunk és mások irányába, az igaz, feltétel nélküli szerelemről, és arról, hogy talál vissza egy törött lány önmagához, és talán a szerelméhez, hogy újra egész legyen. Vajon sikerül Emmának, vagy nem képes tovább küzdeni, és nem vesz többé mély, boldogító lélegzetet? 

,,Még mindig nem éreztem semmit. Semmi érzelem. Semmi érzés. Semmi gondolat. A hangok vesztettek."

Egy kis kitérő, hogy a köszönetnyilvánítás első felét legalább háromszor elolvastam, nagyokat pislogva, döbbenten. Merthogy Rebecca szavaiból teljesen az jön le (de lehet, hogy csak számomra), hogy ő átesett hasonló eseményeken, mint Emma. Gondolok itt főleg az első rész történéseire. Sajnos nem találtam erről információt, mindenesetre még most is libabőrös vagyok a gondolatra, hogy talán... Nem csupán a fantáziája szüleménye az egész. 

Pontozás: 5/5

Írta: Sziszi
U.i.: Biztosan újra fogom olvasni az egész sorozatot!