Katie McGarry - Feszülő húr

ANNYIRA ELLENTÉTESEK…
ÉS MÉGIS MILYEN ÖSSZEILLŐK!

Senki sem tudja, mi történt aznap éjjel Echo Emersonnal, amikor a menő fiúval járó népszerű lányból pletykák tárgya, kirekesztett lett, karján hátborzongató sebhelyekkel. Még Echo sem emlékszik a teljes igazságra.
Amikor aztán berobban az életébe Noah Hutchins, a szívdöglesztő, lányfaló, megközelíthetetlen fiú a fekete bőrdzsekijében, és meglepően megértő vele, Echo élete olyan fordulatot vesz, amilyenre sosem gondolt volna.
Valószínűleg semmi közös nincs bennük. Mindketten olyan titkokat rejtegetnek, melyek lehetetlenné tehetik kettejük kapcsolatát. Egymás iránti őrült vonzalmuk mégsem foszlik szét, és Echo felteszi magának a kérdést, hogy meddig FESZÍTHETIK A HÚRT, és mit kockáztatna azért a fiúért, aki talán megtanítja őt ÚJRA SZERETNI.

Hát sziasztok!
Meglehetősen régen volt már kritika, aminek oka egészen egyszerű: fejünkre nőtt az iskola, aztán magával ragadott a nyár. Olvastunk, de nem volt időnk, kedvünk a blogbejegyzésekhez. De nem felejtettünk el titeket! Itt vagyunk, és azon leszünk, hogy újra ,,frissen tartsuk" magunkat! :)

Na de lássuk a kritikát!

Ezt a könyvet drága Pocoktól kaptam a születésnapomra, és mivel ő nagyon jól ismeri az ízlésemet, bátran vetettem magam a sorok közé.

Adott két szereplő; Echo Emerson és Noah Hutchins, akik szemén keresztül - váltott szemszögben - láthatjuk az eseményeket. Már az első oldalakon kiderül, hogy egyikük élete sem éppen fenékig tejfel. Echoval valami borzalmas dolog történt, amire nem tud emlékezni úgy, hogy elméje ép maradna, Noah pedig olyan rémségeken ment keresztül, hogy nem látott más kiutat, csak a füvezést.

„– Az apám irányításmániás, gyűlölöm a mostohaanyámat, abátyám halott, és az anyám… nos… neki vannak bizonyos
problémái. „Maga szerint, hogy érzem magamat?” "

Megfogott az, ahogyan a két szereplő felfigyel egymásra. Ahogy a kapcsolatuk fokozatosan épül fel, nem egyik pillanatról a másikra kedvelik meg egymást. Imádtam a csipkelődéseiket! Noah csípős humorát, azt, hogy Echo nem fél visszavágni, mindig kimondja, amit gondol. 

„– Szóval Echo a dzsekis lány! – Új becenevem lenne?Noah kuncogott.
– Igen.
– Echo, apád tud erről a kapcsolatról?
– Elhiszi nekem, ha azt mondom, hogy én se tudtam róla?"

A szemszögváltásnak köszönhetően két kerek történetet kapunk, mindkét szereplő életét mélyebben is megismerjük, ami jelen esetben valóban fontos, mert mindkettőjük történetének bőven van mondanivalója.

Hogy mit imádtam még a könyvben? A pikáns romantikán és Noah ellenállhatatlan rossz-fiú karakterén kívül, természetesen a többi szereplőt. A terapeutát, Mrs. Collinst - akit mindig kutyához hasonlítottak, jó pár mulatságos percet okozva ezzel - Noah barátait (rengeteg nevetés!) és a két öccsét (szívbemarkoló részek).

„– Akkor ki tette? Úgyis régen verekedtem már. Megroggyan a jó hírem, ha ilyen sokáig rendes vagyok.Ellenállt a lány, de én nyertem, a mosoly visszatért egy rövid, káprázatos pillanatig.
– Kirúgnak, ha verekedni kezdesz Mrs. Collinsszal. Úgyhogy kösz, de inkább ne.
Tarkómat a szekrénynek ütöttem.
– Engem is cseszegetett ma. Valami harmadik randis ügy lehet – kuncogtam, mikor Echo úgy nézett rám, mintha tetkó lenne a homlokomon.
– Mi van a harmadik randis üggyel?
Talán üvegburában él ez a lány?
– Harmadik randi után az ember általában szexel. Ma volt a harmadik találkozásunk Mrs. Collinsszal, és rendesen föl is baszta az agyamat."

Voltak annyira megható jelenetek, amikbe az ember szíve valósággal belesajdult. Szinte feldolgozhatatlan sérelmek érték Echot és Noah-t. Ugyanakkor bőven lehet nevetni két sírás között. Nem is tudom hányszor kuncogtam egy-egy beszóláson vagy vicces jeleneten. Mindenesetre jól esett a komoly sorok közé szőtt humor.

A szereplők valóságosak, kézzelfoghatók, egyik sem tökéletes, de mindnek megvan a szerepe a könyvben. 

„Megnyaltam a számat, mint egy képregényfigura, aztán beleharaptam a zamatos hamburgerbe. Mikor a szaftos húshoz ért a nyelvem, lehunyt szemmel felnyögtem.– Azt hittem, a lányok csak akkor néznek ki így, ha orgazmusuk van.
A falat elakadt a torkomon, köhögtem. Noah elfojtott egy nevetést, közben közelebb tolta hozzám a vizemet."

Noah úgy fogadja el Echot, ahogy van. Lelki és testi sebekkel együtt, és Echo is ezt teszi. Csodálatos szerelmük reményt ad, megmentheti őket. (A női olvasók pedig garantáltan napokig hetekig vágyakoznak majd Noah után. De most komolyan! Még egy ilyen pasit... Inkább nem is sorolom.)

A könyv végén érzékletes a karakterfejlődés, amin a két főszereplő átesik. Rájönnek a hibáikra, és talán boldogságra lelnek. 

„(…)– Huss!

– Felszívódott – tette hozzá Beth.

– Elpárolgott – közölte Isaiah.

– Köddé vált.

– Felszívódott – ismételte Beth. A szeme üvegessé vált, a lábujjait bámulta.

– Beth – biztattam.Ő pislogott.

– Mi van?

– A sztori. (…)

– Ja, persze. Szóval eltűnt – mondta Beth.

– Huss – tette hozzá Isaiah.

Na ne, már megint!"

Ó, és el ne felejtsem! A könyv vége. Sokévnyi olvasás után most jöttem rá, miért is olyan rossz letenni egy-egy könyvet. Persze, azért mert vége, és mert utálom, ha véget ér egy szép történet, meg kell válni a szereplőktől ésatöbbi. De. Általában van egy lezáró rész, egy epilógus, ami a regény szép befejezését szolgálja, bemutatja a szereplők későbbi életét, vagy egy különleges eseményről ír. Mindig olyan végérvényes. Hogy tényleg vége. A feszülő húrban nem így zárult a könyv, hanem egy párbeszéddel, ami azt az érzést kelti bennünk, hogy koránt sincs még vége. Hiába engedjük el a Noah és Echo kezét, ők folytatják hosszú, hosszú útjukat. Így talán kevésbé fájdalmas az a fájdalmas búcsú tőlük.

Pontozás: 5/5
Írta: Honey