Samantha Shannon - A Mímes Rend (Csontszüret 2.)

Paige a Csontszüret sorozat első kötetének végén kiszabadul a Sheol I brutális világából, de a bajok csak most kezdődnek: sok szökevény még mindig bujkál, őt pedig mind közül a legveszélyesebbnek nyilvánították… 

Ahogy a Scion mindent látó szeme Paige után fordul, a mímeslordok és mímeskirálynők bandái számára összehívják az Abnormális Unió tanácsát.

Jaxon Hall és a Hét Pecsét vezető szerepre készül, de egy végzetes fenyegetés híre terjed a látók között, és mindenhol sötét titkok sejlenek.

~o~

A Csontszüretet még anno a megjelenése után pár nappal szereztem be, és villámgyorsan el is olvastam. Úgy rémlik, elég nagy felhajtás volt körülötte, és habár picikét túlzásnak találtam, azért a könyvet imádtam. Minden sorát.

Lássuk, hogy alakult ez a viszony a második résszel.

(Az értékelés spoileres lehet az előző részre nézve!)

A könyv elején ott kapcsolódunk be, ahol korábban abbahagytuk: Paige és a kis csapat szökésben Oxfordból. Nyilvánvalóan nem lesz nagy meglepetés, hogy sikerül meglógniuk a rendfenntartók elől, de az igazán érdekes részek csak ezután jönnek!

Fontos leszögezni, hogy szerintem ez a könyv nem volt túl izgalmas. Oké, a végén lerágtam a körmöm, de attól eltekintve többségében csak ültem, és azon merengtem, hogy mégis mi a frász történik. Annyi elejtett szó és kicsavart szál akadt, hogy képtelen voltam egy épkézláb teóriát összerakni arról, mi is folyik Londonban.

"Minden túl fényes, túl gyors és túl hangos volt számomra. Villanyvilágítás és zaj nélküli utcákhoz szoktam, ahhoz képest ez a világ tiszta őrület. Az én züllött, szent SciLO-m, börtönöm és otthonom."

Paige egyáltalán nem rest, nyomozgat, megveszteget, harcol, támogatja a barátait, harcol, életveszélyes helyzetekbe kerül, harcol, harcol és harcol.

Lassú folyású a történet, de az állandó harc nem vicc. Vagy megtámadják, vagy magában vívódik, vagy nyomozás közben kerül sor az agyabugyára. Mindig elcsodálkozom, ez a csaj miből van, mert tucatszor megverik, mégis gyorsan felépül komolyabb maradandó nyomok nélkül.

A másik, ami az akció nélküli jeleneteket felrázta, az a sok-sok zseniális párbeszéd. Általában nem szoktam erre koncentrálni, de most megragadta a figyelmem, és azt kell mondjam, hm… Tetszettek a dialógusok. Tetszettek az egy helyben toporgós részek. Tetszett, amikor semmi sem történt, csak emberek beszélgettek.

"– …Márpedig a szó, édes álomjáróm, a szó – nos, a szó minden. A szó szárnyat adhat annak is, akit eltapostak, akit reménytelenül megtörtek."

A főszereplő továbbra is mérhetetlenül szimpatikus. Erős, bátor, okos, és én egyszer sem éreztem, hogy nyafka liba lenne, aki óvatlanul kockára teszi az életét. Néha talán túl merész volt, de mindig volt rá oka, és igyekezett vigyázni magára. Ez utóbbi mondjuk pont nem sikerült.

Az írónő nagyon ügyesen kihasználta az egyes szám első személyű narrációt, könnyedén bővítette Paige és az olvasók tudását a világról, legtöbbször Arcturus segítségével.

"– …Tudom, úgyse hallgatsz rám, de… ne csinálj semmi hülyeséget!
Fáradtan rámosolyogtam:
– Hát szoktam én olyat?"

No, hát igen. Arcturus. Az a fickó egy kész rejtély. Én próbáltam, esküszöm, próbáltam megérteni, de néha abszolút ellentmondásosnak tűnt az egész karaktere, és habár imádom a Paige-hez fűződő viszonyát, volt rá példa, hogy a falat martam tőle. Nem azért, mert rossz volt, sőt! 

Kevés! Én többet szerettem volna. (Tudom, hogy a Csontszüretben több száz oldalon át róluk volt szó, de akkor is!) 

Ami nekem negatívum volt, az egyrészt a visszautalások tömkelege az előző kötetre. Semmi bajom Paige emlékeivel vagy a régi szereplőkkel, de másfél éve olvastam a Csontszüretet, elég tömény a világfelépítése és gazdag a szereplőgárdája, az írónő pedig nem sokat segít, hogy ezt esetleg még egyszer átvegyük. Nagyon nehéz volt követni, hogy kicsoda kicsodának kicsodája, és mit is csinált az első könyvben.

Másrészt nem hibáztatom a kiadót, amiért másik borítót választott, nyilván megvoltak rá az okaik, és így is gyönyörű a könyv, de kérlek… Miért macska? Mi köze van a macskának a történethez? Egyetlen játékbarlang volt, amit a Miniszter Macskájának hívtak, semmi más. Ezzel együtt is nagyon igényes és szép a kötet, mikor olvastam többen meg is dicsérték, de én képtelen vagyok napirendre térni a macska felett. (Eredeti borító balra.)

Utolsó gondolatként annyit fűznék még hozzá a cselekményhez, hogy legyetek figyelmesek. Én az voltam, és éreztem, hogy nagy pofáraejtések lesznek -  ha élhetek ezzel a kifejezéssel -, de ami a legvégén várt… Az azért mellbe ütött.

TRAILER:

Pontozás: 5/5* (természetesen)
Írta: Lya