J. L. Armentrout - Obszidián (Luxen 1.)

"Az újrakezdés szívás.
Amikor -- éppen az utolsó középiskolai évem előtt -- Nyugat-Virginiába költöztünk, beletörődtem, hogy vastag tájszólású emberek, melléképületek, szakadozó internet és rengeteg unalom tölti majd ki a napjaimat. Amíg észre nem vettem magas, szexi, különös zöld szemű szomszédomat. Az ég kiderült.
Aztán a srác megszólalt.
Daemon dühítő. Beképzelt. Pofoznivaló. Nem bírjuk egymást. Egyáltalán. De aztán, amikor egy idegen rám támadt, és Daemon egyetlen intéssel szó szerint megfagyasztotta az időt -- akkor valami történt. Valami váratlan.
A szédítő idegen a szomszédból megjelölt engem.
Jól hallottad. Idegen. Mint kiderült, Daemon és a húga egy egész galaxisra való ellenféllel néznek szembe, akik mind az ő képességeikre pályáznak, a nyom pedig, amit Daemon rajtam hagyott, olyan fényesen jelzi számukra az utat, mint Las Vegas főútja. Csak úgy úszhatom meg élve, ha Daemon közelében maradok, amíg elhalványul a nyom rajtam.
Mármint ha nem ölöm meg addig én magam..."

Már nem is emlékszek pontosan, hogy a borító vagy a fülszöveg volt az, ami megfogott, és ami miatt az elsők között került a listámra. Mindenesetre mind a kettő nagyon klassz :D

Pláne a borító... A Könyvhétről hazafelé jövet vettük észre Honey-val, hogy Daemon szeme fénylik a képen. Ezután akárhányszor úgy esett rá a fény, a hideg futkározott a hátunkon. 

Ó, el ne felejtsem megemlíteni, mennyire örülök, hogy az eredeti lett megtartva. :) 

Nem csak a hapsi miatt, hanem úgy eleve, szerintem nagyon illik a történethez. 

A főszereplő jó fej volt, bár számomra kicsit sokat káromkodott. Persze, bizonyos szinten megértem, hiszen Daemon tényleg egy tuskó, de néha túl gyakran került elő a seggfej, a bunkó, és egyéb verbális szitokszavak sora Katy erszényéből. 

Amúgy ő is blogot vezet, ilyen könyveset, mint mi, és tök jó volt olvasni róla, ahogy ő is szerkesztgette. Emellett klassz a humora, és nem volt IQ-light sem. Jó, igen, akadtak sötét pillanatai, de ma már elég nehéz olyan főhőst találni, akinek nincsenek. 

Amivel még nem voltam kibékülve, az a neve. Katy. Mindig katynak olvastam, ty-vel. Szerencsére Daemon sokszor hívta Katnek, így a nagy pillanataikat nem rontotta el a bakizásom. :) 

Ó, és igen, itt is van a sokat emlegetett Daemon. Bár az ajánlás azt jósolta, hamar bele fogok zúgni, engem még akkor is elkerült a rózsaszín köd, mikor a könyv végén az ő szemszögéből olvashattam pár fejezetet. Nekem egyszerűen... Túl bonyolult volt. Nem jött át a belső vívódása, csak a bunkósága (néha én is szívesen fenékbe billentettem volna, nem csak Kat), és az idióta embergyűlölet is értelmetlen volt. 

Tény, hogy a Kat&Daemon jelenetek iszonyat jók, néha még én is belevörösödtem egy csöppet, de nekem Daemon nem volt olyan... ájultató, mint mondjuk Folt (B. Fitzapatrick: Csitt,csitt). Kicsit erőltetett volt a karaktere, az írónő nagyon akarta, hogy elolvadjak a kötet előtt. Túlontúl akarta... 

Daemonnak pedig van még egy húga, Dee. Engem mindig Alice-re emlékeztetett az Alkonyatból, csak vámpír helyett egy túlpörgött Duracell nyuszinak tűnt. 

A világfelépítés és a "mitológia" irtó jó volt, bár a fizikásabb részeknél kissé kiakadtam, és többször is el kellett olvasnom azt a pár sort, ahol a természetfeletti erőket igyekeztek tudományosan megmagyarázni. Nagyon jó ötlet volt, hogy Armentrout nem törődött a klisékkel, és idegenek voltak a sztoriban az unalomig ismételt vámpírok, vérfarkasok és szellemek helyett. 

Emellett szépen fel volt építve, és ugyan maradtak lyukak, homályos foltok, amelyek kérdésesek, biztos vagyok benne, hogy a következő részekben mindenre választ kaphatunk. 

A cselekménytől az elején nagyon megijedtem. Annyira belecsaptunk a dolgok közepébe, hogy féltem, az egész ilyen össze-vissza kuszaság lesz, és az írónő az egész történetet elsieti. Szerencsémre kellemeset csalódtam, mint A tigris átka esetében. Ott is féltem, mert az eleje nagyon elrohant, de az első negyed után egy olyan izgalmas cselekmény bukkant fel, amire nem is számítottam volna. 

Szinte egy perc nyugtunk sem volt, mindig történt valami. Amikor azt hittem,  most egy dögunalmas fejezet következik, állandóan tévedtem. Mert akármilyen döcögősen is indult, szépen kikerekedett. 

A végjáték viszont egy hajszálnyit tényleg túl volt komplikálva. Itt fény, ott fény, belé szalad, kilövell, blablabla... Teljesen elvesztettem a fonalat, és csak néztem, hogy Akkor ez most az volt, amire gondoltam? Aha... Oké... 

Többet vártam a végére, nagyobb bummot, nagyobb függővéget, valami olyat, amitől tényleg lerágom a körmöm a folytatásért. Ez elmaradt. De így sem volt hiányérzetem. 

A romantikus szál picit furi volt. Amolyan se veled se nélküled kapcsolat ez, amiben a két fél gyakorlatilag legyilkolja egymást. A fülszöveg nem hazudott, Katy sokszor közel állt hozzá, hogy kinyírja Daemont... A helyében én talán meg is tettem volna. 

A könyv végén nem értettem, Katy minek reagálja ennyire túl az egész romantikus cuccot, itt is A tigris átkára emlékeztetett a mű. Mint korábban mondtam, Katy nem idióta, csak egy-két rossz pillanata volt. 

Megy a tipikus Alkonyat-sóder... Jaj, nem lehetek veled, de mégis, de mégsem, de annyira szeretlek, jaj, de nem lehet... 

Bah. Imádtam A tigris átkát és ezt is, de nem értem, minek elszúrni a szerelmi szálat egy ilyen béna lövéssel. Nonsense. 

Összességében azért imádtam, újabb kedvenc sorozatot avattam föl :) Érdekes volt, izgalmas, romantikus, vicces, és pörgős. A hosszához képest nem állt a cselekmény. 

Pontozás: 5/5

Írta: Pocok