Alyson Noel - Lúzerek és bálkirálynők

Sziasztok!

Ezt a könyvet még a Könyvmolyképző nagy-nagy akciójának keretében rendeltem, és elég sokáig ült a polcon, mire eljutottam odáig, hogy nekikezdjek.

Korábban már hallottam, hogy annyira nem jó könyv, meg inkább kölcsönözzem ki valahonnan ahelyett, hogy megveszem. Hát, megvettem, és meg is bántam.

"Stréberek, pedálgépek, elsőbálozók, focisták - te hová illesz a sorban? Új lánynak lenni durva - kérdezd Rio Jonest! A New York-i jövevénynek fogalma sincs, hogyan illeszkedjen be a puccos, új magániskolába Dél-Kaliforniában. Ráadásul elkésett, túlöltözött, és egy Duran Duran számról kapta a nevét, ez pedig nem könnyíti meg számára az első napot. Aztán megismerkedik Kristivel. A lány gyönyörű, gazdag, és pompomlány. A Newport Beach Középiskola méhkirálynője nem barátkozik akárkivel, ezért Rio boldog, amikor meghívást kap az iskola legexkluzívabb, népszerű lánycsapatába. Természetesen, mint minden klubnak, Kristinek és barátnőinek is vannak szabályaik: Mindig mosolyogj (még ha nem is gondolod komolyan), mindig öltözz csinosan (és sose vedd fel kétszer ugyanazt), és mindig flörtölj (de csak sportolókkal, felsősökkel és főiskolás srácokkal). Rio eleinte nagyon jól érzi magát, de amikor egyre jobban elmerül a nagyvilági társaságban, rájön, hogy van még egy szabály, amelyet új barátnői elfelejtettek megemlíteni: Ne bosszantsd fel Kristit..."

Alsyon Noellel szemben egy kicsit mindig is előítéletes voltam, mert híres a kliséiről, és a tucatkönyveiről, de arra gondoltam, hogy ez nem egy sorozat. Csak egyrészes. Lehetetlen elrontani. Mert Alsyon Noel alapjáraton jó író lenne, csak valahogy sosem jönnek össze a dolgok.

És hogy mi volt a véleményem a könyvről?

Az egész egy hatalmas nagy KLISÉ!

Tipikusan amerikai tinidráma, drogozással, pasizással, pomponlányokkal, idióta focistákkal, lúrezekkel és bálkirálynőkkel.

A főszereplő pedig… Ááá! *tépi a haját*

Én nem vagyok híve a sztereotípiáknak a szőke nőket illetően, sőt! Persze-persze, egy két buta vicc még belefér, de egyébként nem hiszek abban, hogy ők agyilag alacsonyabb szinten lennének, mint mi.

De ebben a könyvben a főhős olyan szinte volt szőke, ami az összes gúnyos viccet túlszárnyalja!

Kezdjük ott, hogy gyakorlatilag nincs önálló akarata, nem bír kiállni az igazáért. Ezt még elnéztem volna neki, mert hát lehet gyenge személyisége, nem bánom. Viszont mikor abba a csoportba AKAR beilleszkedni, ami köztudottan a gimik legutáltabb bagázsa...  Már itt kételkedtem Rio eszében.

Mindenki tudja, aki akárcsak egyetlen amerikai középiskoláról szóló filmet is látott, hogy a pomponlányok  nem a hűségükről és a jóbaráti mivoltukról híresek, hanem arról, hogy minél fentebb akarnak kerülni a ranglétrán, és a céljaikat gyakran meglehetősen ocsmány eszközökkel érik el. Így a legtöbb filmben ezeket a csajokat gonosznak állítják be, és a végén a jó oldalán harcoló karakterek mindig földbe tiporják őket.

Mondhatnánk, hogy Rio azért akart hozzájuk csatlakozni, mert úgy hitte, ők mások. Szent ég, miután látta, ahogy Kristi(a főfőpomponlány) és a haverja tulajdonképpen leköpi a jófejeket, még tényleg azt hitte, hogy kedvesek?

Értem én, hogy ott volt az anyja, aki azt sulykolta belé, hogy csatlakozzon a cicababákhoz, mert ott jó élete lesz meg minden, de Rio tényleg ennyire nem lát a szemétől?

Az anyja meg egy külön téma… Én olyan nőnek a kezei közé gyereket sem adnék.

Szóval, Rio megy, mendegél, és beleolvad Kristiék csoportjába. Mindenki odalesz érte, Rio természetesen mindent el fog rontani, de a vége happy end, mert miért ne?

A füvezést és drogozást egy teljesen magától értetődő dolognak állítják be, mintha minden második amerikai kamasz kokaint rejtegetne az ágya alatt, az ivászat tizenhat éves korban menő, és jó, ha az ember elhanyagolja a barátait csak azért, mert neki most e-mailekre kell válaszolnia…

Mit sugároz ez? Hogy pozitívum, ha az ember kicsapongó, egészségtelen életmódot folytat, és olyanokkal haverkodik össze, akik a lelkébe tipornak, megalázzák, aztán az egészet egy mosollyal elintézik.

 

Visszakanyarodva a szereplőkhöz.

Volt itt nekünk egy főpasink, akibe Rio az első percben belezúg, és akiről alig tudunk valamit! Oké, megvan a háttértörténete (úgy nagyjából), de emberileg szinte nem is ismerjük! Rio sem ismeri.

Nincs meg az az érzés, hogy az olvasó legszívesebben átsuhanna a könyvön és a srác karjaiba vetné magát. SEMMI!

És az összes többi karakter is ilyen üres volt. Olyanok voltak, mint egy elnagyolt díszlet, mert ilyennek is lennie kell benne, és kész. Nem voltak rendesen kidolgozva, és ez engem az őrületbe kergetett.

Hű, a cselekmény sem volt ám kispályás.

Teljes mértékben klisés volt. Aranyos Rio, idióta Rio, még idiótább Rio, a lehető legidiótább Rio, majd Rio visszatalál önmagához, Rio rendet teremt, Rionak minden összejön.

Már amikor elkezdtem olvasni a könyvet, tudtam, hogy ez lesz belőle.

Megértem a szándékát az írónőnek, hogy arra akart rávilágítani, ki lehet lépni a reflektorfényből, észre lehet venni dolgokat, és tenni lehet ellenük, de olyan eltúlzott és kiszámítható volt minden, hogy az már fájt.

A szerelmi szál(ak) felépítése szörnyű, nem klisés, szimplán borzalmas.

Szerencsére a csaj a végén megvilágosodik, és rájön, hogy mindent elrontott.

Gondoltam rá, hogy folytatom az Evermore sorozatot, mert valamelyik résznél félbehagytam, de ezek után jó ideig egyetlen Alyson Noel könyvet sem leszek hajlandó akár csak megkörnyékezni sem.

Brr… 

Eleve nem lett volna rossz az alapötlet, csak a kidolgozás ismét kisiklott. 

*sóhaj*

Talán majd legközelebb... 

Pontozás: 5/1

Írta: Pocok