Sarah J. Maas - Árnyak királynője (Üvegtrón 4.)

Első a bosszú, a többi várhat…
Celaena Sardothien mindenkit elvesztett, aki a szívéhez közel állt, végül mégis visszatért a birodalomba, hogy bosszút álljon, felszabadítsa egykor dicsőséges királyságát és szembeszálljon múltja árnyékaival…
Tiszta szívéből elfogadta, hogy ő Aelin Galathynius, Terrasen királynője. De mielőtt visszaszerezné a trónját, harcolnia kell.
Küzdeni akar unokatestvéréért, aki harcosként az életét is kész feláldozni érte, a barátjáért, aki egy borzalmas tömlöcben sínylődik, és a kegyetlen király rabságában tengődő népéért, akik rendületlenül várják eltűnt királynőjük dicső visszatérését.

Folytatódik Celaena utazása, mely fenekestül forgathatja fel az életét.
Kövesd és éld át szenvedélyes és időnként fájdalmas kalandjait!

Ahogy azt A tűz örököséről írt poszt végén nagy vígan megjegyeztem, szerencsére a harmadik részt követően azonnal folytatni tudtam a sorozatot, és hasonló sebességgel végeztem ezzel a könyvvel is.

Viszont most várhatok a Viharok birodalmára…

Természetesen ezt a kötetet is imádtam. Minden sorába szerelmes voltam, és ezúttal már külön élveztem a szemszögváltásokat, a több szálon futó cselekményt, a felbukkanó újabb vagy éppen régi karaktereket.

Aelin bár királynő lett, vagy legalábbis az a célja, még mindig tagadhatatlanul a mi kedvenc orgyilkosunk. Imádtam, milyen fondorlatos volt, ahogy az írónő elszórta a kezdetben összefüggéstelennek tűnő morzsákat, amik később egy kerek egésszé álltak össze, és elégedetten vigyoroghattunk Aelinnel, amikor a tervei - többnyire - kifogástalanul működtek.

Nagyon tetszett mellette Aedion és Rowan, illetve a történet folyamán bekapcsolódó, szépen lassan Aelin udvarához tartozó szereplők. Remélem, hogy a Köd és harag udvarában megismert másik csapathoz hasonlóvá válnak majd, és ők is családdá lesznek.

"– A fivéred?
– Az unakatestvérem, Aedion. Majdnem olyan szép, mint én, nem igaz?"

"- Ne is folytasd! Olyan szép volt a hajad! Reméltem, hogy egyszer befonhatom neked. Most majd emiatt vehetek egy pónit! - Aelin oldalra billentette a fejét. - Alakváltáskor a sólymod is kopasz?"

Adarlan területén továbbra sincs mágia, annak ellenére, hogy Aelin megtanulta használni a sajátját, itt nem hagyatkozhatott rá, csak a saját harcművészeti képességeire. Istenem, tele volt a könyv akciójelenetekkel, párharcokkal, és imádtam.

Hiányzott, hogy az intrikákon és a rövid csetepatékon, mágikus (egyébként szintén lenyűgöző) dirrdurrokon kívül valami megfoghatóbb oldala is legyen a harccal töltött jeleneteknek. Maas nagyon ügyes ezeknek a leírásában, mindig olyan élettelik és izgalmasak.

Ahogy korábban említettem, a szereplők nagy részét kedveltem, megszerettem, a szívemhez nőttek, miközben Aelinnek igyekeztek segíteni, vagy egy kompetens gonosz szerepét betöltve hátráltatni (amit ki nem szeret?).

DE.

Chaoltól én a falra másztam. Megint. Aelin hazajött Wendlynből, legyőzött egy rakás halálos szörnyet, megmentett a jó ég tudja hány embert, miközben ebbe majdnem belehalt, mire Chaol letolja, hogy „túl látványosan tette”. Sőt, igazából mindenért Aelint hibáztatta, állandó jelleggel talált valami idióta okot, hogy piszkálja, és kiforgassa a szavait.

A könyv felénél ott jártam, hogy megfejelem, és egyedül az ő szemszögeinél fordult elé, hogy legszívesebben ellapoztam volna, mert nem érdekeltek a gondolatai. Szörnyen idegesítő volt. Bolond, irritáló, meggondolatlan, és komolyan csodáltam Aelint, amiért el képes viselni.

A végére nagyjából észhez tért, de addig… bah.

És ha már a karaktereknél járunk, ott van még Manon is, aki immár szárnyparancsnokként vezérli a boszorkányok hadát. Hihetetlen szélsőséges szereplő, és az elején nem is értettem, miért szeretem annyira. Mármint, egy vasfogú, vaskarmú, vérivó, brutális gyilkosról van szó, aki nem igazán ismeri a „szeretet” vagy a „barátok” fogalmát.

Útközben rájöttem, hogy már az előző részben is a kettőssége miatt találtam érdekesnek. Elvileg kegyetlen, mégis könyörületes volt, Abraxost választotta, de ugyanakkor más helyzetekben hajthatatlanul maradt a belénevelt határok között.

Az Árnyak királynőjében számos szituációban látszik ismét ez a kettősség. A dilemma. Nem tudja, mit jelent a gyengédség, mégis tanúsítja. Ott vannak vele a Tizenhármak, és igen, ők is szadista gyilkosok, ha a körülmények úgy kívánják, de minden erejükkel próbálják Manont terelgetni, megmutatni neki, mennyire rossz, mennyire helytelen, ami történik, és szinte már a barátaiként követik őt. (Amit persze sem Manon, sem a Tizenhármak nem ismernének be.)

Aelin és Manon találkozása pedig… Hát, én tűkön ülve vártam. Szóba kerül-e Sárgalábú Bába, rájönnek-e egyből, milyen hasonlóak valójában, stb. 

Nem csalódtam, amikor megtörtént :D

A könyv végén pedig akkora bombát dobott az írónő, hogy utána a fejemet fogva olvastam. (Tényleg, két kézzel fogtam a fejem.) Az egész történetet más megvilágításba helyezte, és bár Aelinék nem nagyon akarták elhinni, szerintem igaz. És logikus. És pofára ejtettek - már elnézést.

A fenti soraimból valószínűleg tökéletesen leszűrtétek, hogy rajongtam a könyvért, mind a nyolcszáz oldaláért! (Upsz, Chaolt leszámítva… Hogy fogom így valaha elolvasni a Tower of Dawnt…? Több mint hatszáz oldal erről a fickóról…)

Alig várom, hogy megkaparintsam a Viharok birodalmát!

Pontozás: 5/5*

Lya