Rachel Ward - A menekülés (Számok 1.)

Jem tizenöt éves, londoni lány, zűrös kamasz. Mióta az anyja kábítószer túladagolásban meghalt, egyik nevelőszülőtől a másikhoz kerül. Tudja, hogy semmi sem tart örökké, sőt egészen pontosan tudja, meddig tart ez az egész. Nem létesít kapcsolatot az emberekkel, próbál nem a szemükbe nézni, és őrzi a titkot már tizenöt éve. 
"Mindenkinek van a szemében egy szám, de gondolom én vagyok az egyetlen, aki ezt meg is bírja látni. Amúgy, én se csak úgy egyszerűen látom őket, persze, hanem valahogy ott vannak. A levegőben vannak. Vagyis inkább úgy belülről jelennek meg nekem. Érzem ezeket a számokat. Valahol a szemem mögött érzem meg őket. De azért ott vannak, tényleg. Nem lényeg, ha nem hiszel nekem, attól még ott vannak. És tudom is mit mutatnak. Akkor értettem meg, amikor az anyám meghalt." London egyik külvárosi negyedében szegődik Jem mellé Spider, a nyurga és izgága fekete srác, aki megpróbál a társa lenni. De el lehet-e mondani valakinek végre a számok és a halál titkát? Mi történne, ha mindannyian előre ismernénk halálunk időpontját?
Rachel Ward egy lebilincselően izgalmas és meglepően mai nyelvezetű regény lapjain fogalmaz meg igazán fontos kérdéseket életről, halálról, sorsról, szerelemről, különleges képességekről. Olyan területre érkezünk, ahol el kell hagynunk a megszokott értékek hagyományos szilárd talaját. És szembe kell néznünk a kérdésekkel, akkor is, ha tudjuk, a szemünkben ott vannak a számok.

A történet szerint Jem amióta az eszét tudja, számokat lát az emberek szemében: a haláluk dátumát. Egészen a tizenötödik életévéig együtt tud vele élni, habár az édesanyja halála óta nevelőszülőtől nevelőszülőig járt, és nem a legjobb a természete sem. Aztán találkozik Spiderrel, a folyamatosan izgőmozgó sráccal, és az élete felpezsdül, a napjai vidámabbak lesznek.

Ám a hirtelen jött boldogság nem tart sokáig, csak addig az ominózus esetig, amikor is Spider és Jem tanúi lesznek a London Eye ellen történt terrortámadásnak. A lehető leggyanúsabban viselkednek: mivel Jem a turisták számaiból rájött, miféle katasztrófa készülődik, fogta Spidert, és még a robbanás előtt elfutottak a helyszínről.

A menekülésük folytatódik, városokon, árkon-bokron, szénabálákon át, egészen egy újabb katasztrófáig, ami már velük fog megtörténni.

"Mindannyian tudjuk, hogy amikor felébredünk reggel, akkor egy újabb nappal közelebb kerültünk megint a halálhoz. Csak becsapjuk magunkat és úgy teszünk, mintha nem így lenne."

Ez a regény bennem végig olyan érzést keltett, mintha egy fiatal, elsőkönyves tini írta volna. Márpedig a szerző egyáltalán nem tini.

Hogy ez negatív vagy pozitív, szerintem teljesen relatív. (Jaj, de szépen rímel J)

Egyrészt pozitív, mert könnyedén megtalálta a közös hangot a célközönséggel, másrészt viszont – ugyanebben az értelmezésben – akár degradáló is lehet a mai tinédzserekre nézve, hiszen mi – legalábbis akik olvasnak – többnyire nem használunk ennyi szitokszót és trágár kifejezést. 

A cselekmény teljesen kusza volt, nekem sajnos sehogy sem sikerült meglátnom benne a rendszert, a következetességet. Olyan, mintha Rachel vázlat nélkül, valamiféle „uccuneki aztán csak lesz ebből egy könyv” –elvet alkalmazva írta volna A menekülést. Próbáltam tologatni magamban az eseményeket, átpakolni őket, felcserélni a sorrendet, de semmi. Mintha egy 21. századi pikareszket olvastam volna.

Ugyanez történt a karakterek jellemfejlődésével. Mivel nem voltak cselekményszálak, csak valami nagy folyam, ami sodorta a szereplőket, nem voltak konkrétan rájuk irányuló hatások sem. Mármint, persze történtek velük megrázó dolgok, átestek nagy változásokon, de én ezt nem a tetteikben, hanem Jem gondolataiban láttam megnyilvánulni. Nagy írói szabály, hogy a karakterek jellemét/jellemváltozását illik a cselekedeteiken át bemutatni. Márpedig Spider és Jem mind a 272 oldalon át ugyanazon séma szerint „mozogtak”, az utolsó fejezetig nekem a nagy szerelem sem jött át teljesen.

"Milyen könnyű lenne madárnak lenni, vagy valami állatnak. Élni egyik napról a másikra, nem is nagyon lennél tudatában annak, hogy élsz, meg annak se, hogy egy napon majd meghalsz."

Emellett a mellékszereplők is nagyon gyengék voltak. Volt két főhősünk, akikről nagyjából megtudunk dolgokat, a többiekről meg smafu. Szívesebben olvastam volna még Karenről, a plébános feleségéről, de még a kávézóban dolgozó hölgyről is! Sőt, ha így belegondolok, maga Spider sem rendelkezett kidolgozott háttértörténettel.

Belekeveredik ezekbe a kétes ügyekbe, aztán egyetlen utánaeredő palival megússza, mikor elméletileg egy hatalmas gengszternek tett keresztbe? És a terrortámadás? Az is csak úgy a nagyvilágba? A történet egyik legfőbb mozzanata volt a London Eye-on történt robbanás, és mégsem árul el nekünk többet róla Rachel, minthogy terroristák voltak a ludasok és kész.

Nagyon tetszett viszont az írónő szentimentalizmusa, a rajongása a városa, Bath iránt. Tetszett a szimbolikus jelentése az apátságon lévő létrának is, amelyen angyalok másznak fel, továbbá a regény mondanivalója is az életről és a halálról, a számainkról.

Nem tartottam túl jó főhősnek Jemet, de egy dologban végig igaza volt. Az embereknek nem szabad tudniuk a saját számaikat, ki kell élvezniük az életük minden napját, mert nem tart örökké. Bármikor elcsaphat egy autó, elvihet egy szívroham, vagy egy szerencsétlen közjáték áldozatává válhatunk.

Nem volt hibátlan könyv. Egyáltalán nem. Még vicces sem. Szerintem maga Rachel sem volt vele tisztában, mit akar ebből az egészből kihozni.

Mindenesetre elég megosztó olvasmány. Van mondanivalója, de kicsit összecsapott, keszekusza.

Remélem, sok tapasztalatot szerzett vele a szerző, és a folytatás méltó lesz a sorozat hírnevéhez.

Pontozás: 5/4

Írta: Pocok

U.I.: Imádom a borítót! :) Kreatív és illik a könyv tartalmához!