Ami köztünk van, soha nem múlik el.
Egy lehetetlen szerelemben nem létezhet happy end…
Vagy mégis? Hanna hét éven át várt arra, hogy együtt lehessen szerelmével, de a múlt fájdalmát nem képes kitörölni ritmuszavaros szívéből. Olyannyira, hogy ezúttal egy kórházi ágyon meséli el orvosának annak a történetét, miért képtelen rávenni magát, hogy beleegyezzen a szív-transzplantációba. Hanna újra megtalálja az otthonát, elveszít és kap valakit az élettől, újra képes lesz szívből nevetni, de a spanyolországi utazásán is csak a tenger moraját hallja a szíve hangja helyett. Pedig az nem hazudik, súgja neki, mit kellene tennie, csak a fiatal nő ellenkezik. Végül igent mond és megtalálja azt, ami mindig is ott volt a ködön túl, ahol a tengert sejtette.
Utóirat: visszatérek Csöngére.
A Hanna örökkel már régóta
szemeztem, mert tudtam, hogy a Szívritmuszavar után el akarom olvasni. Nemrég
egy barátnőm a kezembe nyomta ezzel a mondattal: „Le fog esni az állad.” Én
csak néztem rá nagy bociszemekkel, és próbáltam faggatni, ő azonban állta a
sarat, és lerendezett annyival, hogy majd meglátom. Utólag persze már tudom,
mennyire jó döntés volt részéről a hallgatás.
Már említettem egy (vagy
több) korábbi kritikámban is, hogy mindig félek, ha egy folytatást veszek a
kezembe, mert tartok attól, hogy nem kapom vissza azt az érzést, hangulatot,
amit az első résztől igen, és így már elvárás lenne a következőnél is. Ez a
Hanna örökkel sem volt másképp. Hogy csalódtam-e, vagy sem, azt mindjárt
megmondom, de előtte pár szó magáról a történetről, a lehető
legspoilermentesebben:
Az egész könyv úgy kezdődik, hogy
a főhősnőnek, Hannának szívátültetésre van szüksége, ő pedig elkezdi mesélni
orvosának az életét, ezzel megmagyarázva, hogy miért is nem fogad el más
szívet. (Én nem értek ehhez, de kiráz a hideg már csak a gondolatra is, hogy
valaki más szívével éljek tovább.)
Hanna és Ádám épp, hogy elkezdték
élni együtt közös, felhőtlenül boldog életüket, mikor Ádám véget vet kapcsolatuknak,
és soha többé nem akarja látni a lányt.
Ezek után Hanna életébe új férfi
érkezik, mintha csak a Sors rendezte volna így a szálakat, a férfinak is nagy
szüksége van Hannára. Ez a férfi, és az új szerkesztője tartják életben.
Később Hanna elutazik Spanyolországba,
ahol megvilágosodik, már tudja, mit kell tennie ahhoz, hogy boldog legyen.
,,Ha voltatok már valaha szerelmesek, vagy éreztetek hasonlóan erős érzést valaha az életetekben, akkor azt felejtsétek el. Mert ez több volt, mindennél több és semmi mással össze nem hasonlítható, mert minden szerelem különleges és egyedi a maga módján, azt nem lehet a saját érzéseinkből összeállítani vagy kikeverni."
Sok dolgot nem írhattam le, mert lelőttem
volna a „poénokat”. Viszont szeretném tisztázni, hogy azt, hogy Hanna ilyen
könnyedén beadta a derekát, nem is furcsállta, hogy Ádám csak úgy hirtelen,
látszólag a semmiből hajította ki (mert erre nincs szebb szó), gyakorlatilag
minden szó nélkül elhitte és eltűrte, nem helyeseltem. Elhiszem én, hogy ez
abszolút személyiségfüggő, ki hogyan reagál le egy ilyen helyzetet, de olyan
könnyen hagyta magát, hogy szörnyű volt olvasni.
Szerettem volna bemászni a
könyvbe, és Ádámot vállánál fogva jóóóól megrázni, hogy mégis mit képzel. Én
nem vagyok rá dühös, valahol meg is értem, mit miért tett.
,,Azért, mert meglátunk egy ajtót, még nem biztos, hogy be kell mennünk rajta."
,,A boldogság csak egy-egy rendkívüli pillanat, legfeljebb perc. A többi csak a rá való emlékezés."
Nos, ez a másik, amiről szerettem
volna írni. Csak a könyv szinte legvégén derül ki, hogy Ádám miért is zárta
ilyen hirtelen rövidre ezt a kapcsolatot. Én azonban végig sejtettem az indokát
(ez már egyéni szociális probléma :D). *Azt is elejétől fogva tudtam, hogy ki
is valójában Illár, az új szerkesztő. J*
Ez nem hiba, csak megjegyzés.
Azt azonban szeretném leszögezni,
hogy számomra semmit, de tényleg, az égvilágon semmit nem vett el a könyv
értékéből és mondanivalójából.
Mert igen. Ennek a könyvnek van
mondanivalója, nem is kevés. Viki legnagyobbrészt most is E/2-ben írt, és
fantasztikus tehetséggel tárta elénk Hanna ritmuszavaros világát. Megtanít
minket arra, mi is az igazi boldogság, és hogy hogyan tudjuk értékelni azt,
amit kaptunk a Sorstól. Szembesít vele, hogy az ember legtöbbször saját maga
elől menekül, és nem követi a szívét.
És mikor azt hinnénk, hogy minden
rendben, akkor nevet a képünkbe a könyv, és kapunk egy óriási pofont. És ez így
van rendjén. Mert az élet éppen ilyen meglepő és könyörtelen, mint ez a könyv.
Viki sorokba szőtte az életet. J
,,Úgy gondoltam, akinek szemüvege van, az rendelkezik azzal a különleges képességgel, hogy eldöntheti, akarja-e látni a valóságot vagy nem, felveszi-e vagy leveszi-e a szemüvegét."
Megrázó könyv. Semmi felszínes
nincs benne, ha lehet, még mély tartalmúbb, mint az előző kötet. Válaszolok a
kérdésre, csalódtam-e. Egy kicsit sem. Talán még jobban tetszett, mint az első
rész. Egészen mélyről jövő könnyeket facsart ki belőlem. Mégis azt tudom
mondani, hogy csodálatos. Köszönöm.
Pontozás: 5/5
Írta: Honey:)
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése