Colleen Hoover & Tarryn Fisher - Soha, de soha (Never never 1.)

Soha ne hagyd abba! Soha ne felejts! 

Jó barátok voltak, amióta csak megtanultak járni. Ma délelőtt óta vadidegenek. 

A fiú bármit megtesz, hogy emlékezzen. A lány bármit megtesz, hogy felejtsen.

Ne habozz! Imádni fogod.

Ó, te jó ég!
Na jó, kezdjük az elején... Hogy őszinte legyek, nem sokat tudtam a könyvről, mielőtt olvasni kezdtem. Elolvastam ugyan a fülszöveget, de nem sok minden derül ki belőle. Viszont moly.hu-n 93%-ot kapott, aminél már csak egy (pontosabban kettő) számított jobban nekem. Colleen Hoover és Tarryn Fisher. Onnantól kezdve, hogy megláttam a két nagy kedvenc írónőm nevét a borítón, nem volt megállás, nem is érdekelt, milyen értékelést kapott, nem érdekelt, miről szól, tudtam, hogy el kell olvasnom.

Így hát egyik délután végre megkaparintottam, és bármennyire is igyekeztem figyelni a házi olvasmányra, képtelen voltam. Újra és újra felbukkant a látóteremben (vagy ha ott nem, akkor a fejemben) a könyv. Muszáj volt beleolvasnom. Csak az első pár oldalt. Aha... Az első pár oldalból első pár fejezet, abból pedig az összes lett (a házi olvasmányt el is felejthettem). Szóval csöppet sem túlzás azt kijelenteni, hogy odaragadtam a székhez, kezemben a könyvvel. Még fürdeni is alig voltam képes lemenni, és életem egyik leggyorsabb zuhanyzását produkáltam.

„A szeme nyitott könyv, és én hirtelen falni akarom az oldalakat."

Már a legelső sor arcon csapott. Csak kapkodtam a fejem (vagy inkább a szemem a sorok fölött), hogy akkor most mégis mi a fene történt. Mert a történet úgy kezdődik, hogy a főszereplő lánynak fogalma sincs arról, hogy ki ő, hol van, honnan jött. Képszakadás.
Aztán ott van Silas - Charlie emlékezetkiesése előttig a barátja -, akit majdnem az első perctől kezdve imádtam - na meg Silas hobbiját. Őket együtt meg aztán pláne! És igazán jó megoldás volt a váltott szemszög. Borzasztóan nehéz úgy írni erről a könyvről, hogy ne spoilerezzek. Egy szó, mint száz, élveztem velük a nyomozást, a beszélgetéseiket, a dolgokat, amik kiderültek, ahogyan kiderültek. A titokzatosságot, a nem csöpögős szerelmi szálat. Pont annyit kaptunk belőlük, amennyi két izgalmas rész között kellett. A stílus levett a lábamról. Nem tudtam, mire számítsak így, hogy két írónő van feltüntetve szerzőként, de semmiféle döcögősséget nem éreztem. Colleen humorát viszont annál inkább. Egyszerűen mindent imádtam. Iszonyatosan kíváncsi vagyok, hogyan fog folytatódni a történet, mert teljesen össze vagyok zavarodva. És a vége. A VÉGE! Hogy lehet így vége? Azonnal ide azzal a második résszel!

„– Szóval adhatok neked új nevet? – Amíg nem jutunk valahogy dűlőre ezzel az egésszel… aha.
– Mókus – mondja.
– Nem.
– Lucy.
– Eszedbe ne jusson! Magadnál vagy?
Kinyitja a Rover utasoldali ajtaját, és beszállok.
– Oké, oké! Látom, nem csíped a cuki neveket. Próbálkozzunk valami dögösebbel! – Átsétál a bal oldalra, és ő is beszáll. – Xena…
– Nem.
– Haramia. – Pfuj! Nem."

Az egyetlen probléma, ami mégis bánt, hogy a könyv nagyon rövid! Nem igazán értem, miért nem lehetett a három nyúlfarknyi kötetet egybevonni. Vagy maximum ketté szedni.
Pontosan emiatt a rövidség miatt én is lezárom a kritikát, mert bár tudnék még mit írni, nagyon is, nem teszem, mert spoiler lenne.

Pontozás: 5/5
Írta: Sziszi