A Tündérkirálynő talán segít neki elpusztítani a királyt, de ennek ára van. Celaena egyszerre küzd sötét emlékeivel, és a szíve is majd’ megszakad egy kilátástalan szerelem miatt. Tudja-e így teljesíteni az alku rá eső részét, és képes lesz-e az egykor erős és hatalmas terraseni királyság élére állni? Talál-e segítőtársakat?
„KÖNYV – így, csupa nagybetűvel. Nevettem, kisírtam a szemem és azt akartam, bárcsak soha ne érne véget. Félreismerhetetlen, egyedi stílusban megírt történet családról, szerelemről, barátságról, hűségről és önmegismerésről. Egyszerűen lehengerel, és mohón várjuk, bárcsak folytatódna.” – Fiction in Fiction in Fiction
Megint itt
ülök fájó fejjel, karikás szemmel és halálosan kimerülten egy Sarah J. Maas
könyv után. Egy 650 oldalas Sarah J. Maas könyv után, ami múlt délután gyakorlatilag
kacsintgatott rám a polcról, és amibe mindössze beleolvasni akartam. Persze.
Hajnalig le
sem szakadtam róla.
Mindig
hangoztatom, hogy mennyire imádom az írónőt, mennyire rajongok az Üvegtrón
sorozatért, de abban sajnos bűnös vagyok, hogy a harmadik résztől kezdve
lemaradtam. Vagy nem volt időm elkezdeni A tűz örökösét, vagy nem volt kedvem
olvasni (ami mostanában túlságosan is gyakran előfordult).
És mekkora
ökörnek érzem magam így utólag!
Jó, persze,
nem volt valami könnyű olvasmány. Egyrészt a sok szemszögváltás engem állandóan
kiakaszt, akármilyen könyvet is olvasok. Cassie Clare-től a Mennyei tűz
városában is zavart, és itt ugyanúgy.
Az elején
egyáltalán nem érdekelt sem Manon, sem Aedion, sem Dorian, és pláne nem Chaol. (Nem is emlékszem, milyen ezt a palit kedvelni. Minden szereplő dirigál neki, hogy kapjon észbe, Chaol meg mint aki süket, mentális problémákkal küzd vagy tudom is én, csinálja a hülyeségeit. Csodálkozik, mikor kihallgatják őket, csodálkozik, mikor kémkednek utána... Elvileg testőrkapitány, de néha annnnyira banális és ésszerűtlen módon cselekszik. A király majd biztos hagyja, hogy a saját udvarában kicselezzék. -.-)
Celaenáról akartam többet tudni, az ő története ragadott meg az Üvegtrónban,
nem a rakás mellékszereplőé. De egy idő után… Egy idő után kezdtem várni a
résvári szemszögeket. Aedionba fülig beleszerelmesedtem, imádtam róla olvasni,
imádtam a gondolatait. Doriannel szintén elvoltam, rettentően sajnáltam
szerencsétlent és örültem, hogy egy kicsit boldognak tűnik - nem sokáig, haha
-, Manon és Abraxos kapcsolata pedig… Akkorákat vigyorogtam rajta, hogy
hihetetlen. Manon, a kegyetlen, vérszomjas boszorkány, és Abraxos, az amúgy
életveszélyes wyvern, aki vadvirágokat szagolgat. Végem volt. Csodásan illettek
az idilli, szívmelengető pillanatok az amúgy sötét és küzdéssel, vérrel teli
boszorkányok világába.
Külön
imádtam, hogy senkinek ötlete sem volt, ki ölte meg a Sárgalábú Bábát. :D
Kíváncsi leszek Manon reakciójára, ha rájön.
"Manon, mivel senki nem látta, és mert nem törődött most senkivel, szintén kitárta a karját, és élvezte a szabadesést, ahogy a szél a fülében, összetöpörödött szívében énekelt."
Apropó Sárgalábú Bába. Már az ACOTAR sorozatának kapcsán rájöttem, Maas mennyire
ügyesen és okosan hinti el nekünk a jeleket, jelentéktelennek tűnő szereplőket
emleget, olyan helyzeteket teremt, amik átlagosnak, hétköznapinak tűnnek, és a
végén mindről kiderül, hogy úristen, az egész összefügg.
Még „csak” a
harmadik - a novellákkal együtt negyedik - kötetnél járunk, de már most a
padlóról kaparom az állam. A szándékos, úgymond „jelenben” játszódó csavarokkal
nem tudott meglepni, azokat nagyrészt előre kitaláltam, viszont amikor a
múltból visszarángat az írónő valami triviális információt, és elénk tárja,
hogy nézd, ez egyébként fontos csak átvertelek… Ott igenis tátva maradt a szám.
De miért is
volt még nehéz olvasmány?
Celaena
nagyon szenvedett Nehemia elvesztése után, és igazán ebben a könyvben
kristályosodik ki, mennyi borzalmon ment keresztül az élete során. Betekintést
nyerünk a múltjába, vele együtt éljük át, ahogy újra meg újra összeomlik, és az
írónő olyan hatásosan érzékeltette a fájdalmát, hogy néha még nekem is
összeszorult a szívem.
Hiányoltam a
mi belevaló Celaenánkat, akiről minden sértés lepattant, aki pontosan tudta, mi
történik körülötte. Borzasztó volt a bűntudatáról olvasni. Nem abban az
értelemben, hogy rosszul lett volna megírva vagy ilyesmi, hanem… nehéz volt.
Az ember
könnyen szimpatizál a könyvekben, filmekben, sorozatokban feltűnő gyilkosokkal,
ha azok arrogánsak, viccesek, és tudjuk, hogy valójában a jó oldalon állnak.
Itt azonban Maas kicsit az orrunkra koppintott, nem móka és kacagás az ilyen
emberek élete, mégis csak gyilkoltak, a legtöbb esetben nem keveset.
"Ez volt az, amit soha nem tudott elmondani Nehemiának, hogy tíz évig nem tudta, hogyan találja meg az útját haza, mert nem volt már otthona."
Nagyon szerettem
Rowan és Celaena kapcsolatának alakulását is, a kezdeti ellenségeskedést, ami a
végén szoros barátsággá nőtte ki magát. Ha őszintén belegondolok, ebben a
könyvben gyakorlatilag alig volt romantika, és az a kevés, ami leledzett, az
konkrétan egy másik földrészen volt. De én nem hiányoltam Celaena szálából.
A végjáték
nagyon izgalmasra sikerült, és áldom az eszemet, hogy korábban megvettem az
Árnyak királynőjét, mert biztos agyvérzést kapnék, ha nem tudnám azonnal
folytatni a sorozatot.
Pontozás:
5/5*
Lya
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése