Cassandra Clare - Éjfél kisasszony (Gonosz fortélyok 1.)

Öt év telt el a Mennyei tűz városa eseményei óta, amikor az árnyvadászok a kihalás szélére sodródtak. Emma Carstairs már nem gyászoló kislány, hanem egy fiatal nő, aki elszántan keresi szülei gyilkosát, hogy megbosszulhassa szeretteit és az őt ért veszteségeket.
Oldalán a parabataiával, Julian Blackthornnal egy démoni cselszövést próbál felderíteni Los Angelesben, a Sunset sugárúttól egészen a Santa Monica partjait mosó, igéző tengerig követve a nyomokat. Emmának meg kell tanulnia bízni a szívében és az eszében. A szíve azonban veszélyes irányba húzza…
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Julian bátyja, Mark – akit a tündérek öt évvel ezelőtt elraboltak – egy alku részeként váratlanul hazatérhet. A tündérek mindenre hajlandók, hogy kiderítsék, ki gyilkolja a fajtájukat… és ehhez szükségük van az árnyvadászok segítségére. Ám a tündérek földjén másként telik az idő, így Mark alig öregedett, és nem ismeri meg a családját. Vajon valóban sikerülhet visszatérnie közéjük? Tényleg elengedik a tündérek?

Nagyon, nagyon régen olvastam utoljára Cassie Clare-től, a regénysorozatok még megvannak, azokat mind befejeztem, de a kiegészítő novellákkal elbuktam, és iszonyatosan lemaradtam. Amikor az Éjfél kisasszonyért nyúltam attól tartottam, hogy egyáltalán nem lesz akkora élmény, mint anno a Csontváros volt, és ugyanolyan átlagos érzés lesz olvasni, mint a Pokoli szerkezetek trilógiát.

Nagyon szeretem Cassandra Clare-t, ő volt az első kedvenc íróm, és bár azóta átpártoltam Sarah J. Maashoz, még mindig közel áll a szívemhez, nem akartam csalódni.

Végül csalódtam, egy icipicit, ugyanakkor nosztalgikus és mosolyfakasztó volt újra árnyvadászokkal nyomozni, akkor is, ha ez a nyomozás gyökeresen eltért Claryék nyomozásától.

Amit legelőször kiemelnék a könyv kapcsán, és ami talán a legeslegjobban hiányzott az elmúlt évek során, amikor nem olvastam Cassie-től, az a HUMOR volt.

Szent ég, én annyit nevettem! Emma szarkasztikus beszólásai a csatajelenetek előtt nem igazán sikerültek, de néhány kevésbé tervezett, szinte rögtönözve érkező szellemes megjegyzéstől vagy átveréstől a hasamat fogtam. Imádtam. Külön vicces volt Mark régies beszédmódja, amikor halál komolyan mondott valamit, de amilyen szavakkal… :D

A könyv eleje számomra kicsit vontatott volt, még úgy is, hogy igazából egyből belecsapunk a lecsóba. Nem értettem, mit keresnek itt ezek a gyerekek, és egyből pánikoltam, hogy úristen ez a sok gyerek, fogalmam sincs, melyik gyerek melyik, miért hasonlít egymásra kettőnek a beceneve, így csak nehezebb megjegyezni, miért van ez a sok gyerek… Gyerek, gyerek, gyerek.

A féltündéreket meg a főszereplő parabataiát persze könnyű volt azonosítani, de a többiek… Az elején azt is összekevertem, melyik fiú, melyik lány. Nagyon idegesített, és teljesen haszontalannak gondoltam őket. (Attól eltekintve, hogy Cassie szereti kiélni a perverz vérszomját kisgyerekek meggyilkolásával.)

Később rájöttem, hogy az egész pereputty Julian karakteréhez kapcsolódik. A Blackthorn szülők meghaltak, a legidősebb két testvér elhagyta Los Angelest, így Juliannek kellett őket nevelnie tizenkét éves korától fogva. Négy gyereket. Egyedül tanult meg főzni, az intézeti feladatokat ellátni, vigyázni a kicsikre, stb.

Azok alapján, amiket korábban, még a sorozat megjelenése előtt Julesról olvastam, én egyáltalán nem ilyennek képzeltem el. Azt hittem olyan lesz, mint Jem volt. Szende, a maga módján gyenge, érzelgős a parabataiához viszonyítva, aki festeget, meg ábrándozik Emmáról. Nagyon nem ezt kaptam.
Habár Emma szüleit gyilkolták meg, mégis úgy tűnt, Julian cipeli a nehezebb terhet, neki kell nagyobb áldozatokat hozni, és ebbe belefájdult a szívem.

"– Egy tudós egyszer azt mondta, hogy ha a tenger olyan áttetsző lenne, mint az ég, akkor soha senki nem merészkedne be a vízbe, mert olyan szörnyű, ami a felszín alatt lakozik."

Azt viszont imádtam, hogy Emmával milyen kiegyensúlyozott volt a kapcsolatuk. Emmát már most kiemelkedő árnyvadásznak tartják, Julian meg konkrétan egy családapa szerepét tölti be, így előre féltem, mennyire el lesz nyomva Emma által, de ismét, egyáltalán nem ez történt.

Kiegészítették egymást, rászorultak a másikra, és Emma sem olyan őrült vagy konok volt, mint Jace. Nagyon szimpatikus, erős, okos, gondolkodó női főszereplő lett belőle, aki rájött dolgokra, nem várt mások segítségére, ugyanakkor nem volt legyőzhetetlen és kellett neki a támasz.

Külön tetszett, hogy kevés szemszögváltás volt, nagyrészt Emma szemén át láthattuk a világot.

A többi mellékszereplőt is szerettem - kivéve a gyerekeket, ők idegesítettek. Már bocsánat.

Cristina, mint Emma legjobb barátnője érdekes szereplő volt, végig kíváncsi voltam az ő történetére is, meg erre a Tökély Diegóra :D Mark jellemfejlődését szintén imádtam, nem akarok spoilerezni, de azért néha vicces volt, amikor próbált visszatalálni az emberi világba. Vagy éppen szomorú.

"Ahogy leért a lépcső legalsó fokára, Julianre pillantott – aki csupa vér és mocsok volt –, majd a többiekre nézett, akik ugyanolyan nyúzottak és piszkosak voltak.
– Hát, vagy gonosz erőkkel harcoltatok, vagy egy sokkal vadabb buliból jöttök, mint mi – mondta Jace. – Halihó, Blackthornok!"

Rajongtam a régi karakterekről olvasni. Magnus továbbra is egy hóbortos nagybácsihoz hasonlít, Jace és Clary pedig még mindig a legaranyosabb pár a világon. Alig vártam, hogy felbukkanjanak, alig vártam, hogy picit belelássak az új életükbe.

Egyetlen apróság volt, amiért én elég dühös vagyok Clare-re, és ez a rengeteg, temérdek LGBT karakter. Mielőtt bárki habzó szájjal nekem esne emiatt, tisztáznám, hogy nem, semmi gondom a melegekkel, biszexuálisokkal, stb., az ő dolguk, az ő életük, és mindenki más, aki ebbe beleszól, aki elítéli őket amiatt, amit szeretnek, ahogy szeretnek, annak el kellene gondolkodnia az „elfogadás” vagy a „magánélet” fogalmain. De.

Nekem ez már sok volt. Már korábban is írtam egy posztot Cassie rengeteg LGBT karakteréről, amit végül nem tettem közzé, viszont én ezt az egész hadakozást ezekkel a szereplőkkel erőltetettnek és butaságnak tartom.

Igen, legyenek benne a kortárs irodalomban. Igen, kapjanak saját romantikus regényt. De ne azért, mert kitüntetett figyelemmel kell őket kísérni. Ne azért, mert felhajtást kell csapni körülöttük. Az lenne az egésznek a lényege, hogy belesimuljanak a történetekbe, az életünkbe, mint Alec és Magnus tette, mint A tűz örökösében tették. 

Ennyi LGBT karakter egy olyan kis közösségben, mint az árnyvadászoké, nem reális. Valószerűtlen. 

Ezek szerint lassan fél Idris meleg lesz. 

Amivel ismétlem, semmi baj, de nem reális. 

Mindent összevetve tehát szerettem ezt a könyvet, jó volt Emmáékról olvasni, és várom, hogy a következő részt is megszerezzem. :) 

Pontozás: 5/4

Lya