Egy hercegnő keresi a helyét az újjászületett világban.
A Venda barbár birodalmában foglyul esett Lia és Rafe számára alig van esély a menekülésre. Kaden, hogy megmentse Liát, akit korábban meg kellett volna ölnie, most azt állítja, hogy a hercegnő különleges adottságot birtokol – ez pedig felkelti a vendai komizár érdeklődését.
Semmi sem fekete vagy fehér többé. Rafe hazudott Liának, ám feláldozta a szabadságát, hogy megvédje. Kaden az életére tört, most mégis megmenti. A vendaiakról pedig, akiket Lia világéletében barbárnak hitt, kiderül, hogy távolról sem azok.
Liának meg kell küzdenie a neveltetésével, az adottságával és saját érzéseivel, miközben veszedelmes játékba fog az ellenséges főváros szívében… és döntései mindörökre megváltoztatják hazája, Morrighan és a saját sorsát.
Elég
döcögősen indult a kapcsolatom ezzel a regénnyel. Az előző részét nagyon
szerettem, a csavaros, izgalmas cselekményével és a főszereplővel megvett
kilóra, de a második rész valahogy nem varázsolt el.
Eleve hosszú
kihagyást követően kezdtem neki a második kötetnek, szóval csak homályosan
maradtak meg a fontos infók, a szőrszálhasogató részletek meg aztán végképp
nem. Lehet, hogy az esős idő vagy a fáradtság volt az oka, nekem mégis szó
szerint fájt a fejem a cselekmény azon szálaitól, amikor Lia a királyságok
múltját, történelmét kutatta, és azzal együtt az adottságát próbálta megérteni.
Újra és újra
elolvastam a sorokat, próbáltam összerakni, hogy akkor ki kinek a kicsodája,
melyik név kit takar, hova vezetett kicsoda kiket, és miért olyan fontosak azok
a versek, ha senki semmit nem ért belőle, csak a főszereplő, ő viszont a saját
narratívájában sem világosítja fel az olvasókat. Meg úgy egyébként, szokása
félszavakat, rébuszokat elejteni, titokzatos tárgyakat hurcolászni ide-oda, és mint fentebb
említettem, borzalmas fejfájást okozni, miközben próbálom összerakni a képet.
De ez a
keszekusza, összevissza kihagyás nem csak Lia szemszögére volt jellemző.
Kadennél is néhány bekezdést háromszor elolvastam, mire felfogtam, miről beszél
szegény.
Könnyen
lehet, hogy tényleg én voltam túlságosan dekoncentrált, amikor a hagyományokról
meg az adottságról volt szó, így ezt inkább nem rónám fel a könyvnek.
"Néha beletelik egy kis időbe, hogy megértsük, mit suttog a hátunk mögött az igazság."
Viszont. A
fő cselekményszálat és azt a romantikus sokszöget, amit elénk tárt az írónő,
tökéletesen értettem, és tökéletesen csalódtam is benne.
Már Lia
személyiségénél bajok voltak, amikor talpraesettből valóságos nindzsa lett. Egy
tizenhét éves lányról beszélünk, akit elrabolnak és „barbárok”, de legalábbis
nem túl kedves emberek közé hurcolnak (tisztelet a kivételnek), de Lia egy-két
hullámvölgyön kívül remekül boldogul, gyakorlatilag TÖMEGEKET manipulál,
kicselezve nála sokkal tapasztaltabb karaktereket. Nekem kissé túlságosan
ügyesnek, túlságosan rafináltnak tűnt. A vége felé már emberibb lett, de még
akkor is mindenki vele foglalkozott, mert ő valami isteni csoda, és jaj de
szeretjük.
A cselekmény végig borzasztóan kiszámítható volt. Ahogy elkezdődött egy izgalmasnak
szánt jelenet már mondtam magamban, hogy na, vajon most ezt fogják-e csinálni,
és tízből kilencszer azt csinálták. Vártam valami nagy bummot, az első részhez
hasonló gáncsot, amiben örömmel elbukok, csak lepjenek meg… nem leptek meg.
A romantikus
sokszög pedig igazából nem is romantikus sokszög, egyedül talán én láttam annak. Elég
ritkán fordul velem elő, hogy ne a központba állított fiatalembernek
szurkoljak. Most megtörtént.
Már szinte
mindenkit elkezdtem shippelni Liával, Rafe-et kivéve. Akármilyen csodálatos
harcosnak és hazugnak lett is lefestve, én egyszerűen nem bírtam szeretni. Nekem unalmas volt, egysíkú. Kaden fényévekkel szimpatikusabbnak, összetettebbnek tűnt, annak ellenére, hogy egy orgyilkos,
és egyem meg, kicsit beszűkült volt a lelkem. De az ő karaktere legalább fejlődött, vívódott a kötelessége és Lia között, Rafe meg... ő ugyanazt szajkózta az egész könyvön át. Lia. Lia. Lia.
Aki elvitte
a hátán a regényt, az számomra a komizár volt. Jól felépített, izgalmas főgonosz lett belőle,
akiről imádtam olvasni. Volt motivációja, többnyire nem kattant be,
inkább megfontoltan és számítón játszotta ki a kártyáit. Még őt is jobban
shippeltem Liával, mint a herceget, pedig ez a kapcsolat aztán tényleg halálra
ítéltetett volt a kezdetektől.
"Az éhezés a barbárság, hercegnő."
A sorozat fiktív világa még mindig csodálatos. Venda kultúrája, hagyományai és nyelve mind lenyűgözően részletesen ki lett dolgozva, beláthattunk a barbár ország álcája mögé, ahol az emberek ugyanúgy emberek, akik egyedül élni akartak. Lehetőleg teli hassal.
Sajnos ez a
második rész nálam nem lett befutó, de attól még változatlanul kíváncsi vagyok a folytatásra. :)
Pontozás:
5/4
Írta: Lya
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése