Jessica Park - Szeretni bolondulásig (#5)

A srác magas volt, legalább száznyolcvan centi, szőkésbarna haja a szemébe lógott. Pólóján az a felirat állt: Nietzsche a haverom.

Íme, Matt. Julie Seagle kedveli őt. Nagyon is. De ott van még Finn. Akibe Julie teljesen belezúgott.
Bonyolult? Kínos? De még mennyire.
Julie nemrég költözött Bostonba, hogy megkezdje egyetemi tanulmányait: mégis honnan tudhatta volna, hogy édesanyja régi jó barátnőjének családjánál fog kikötni? Csak ideiglenesen akart megszállni náluk. Arról szó sem volt, hogy fontossá válik a Watkins család számára, vagy hogy beleszeret az egyik fivérbe. Pláne nem abba, amelyikkel még egyszer sem találkozott személyesen. De hát számít ez? Finn megérti őt, jobban, mint valaha bárki. Ők ketten egy hullámhosszon vannak.
De a szerelem – és annak mindenféle csavaros, bonyolult változata – mindig tartogat meglepetéseket. És soha senki nem ússza meg sértetlenül.

Könnyed szerelmi történetre számítottam, ami egy lányról fog szólni, aki két srácba szeret bele. ,,Egyszerű", gondoltam. Olyan nincs, hogy én ne tudjak dönteni a két pasi közül!
Csakhogy megdöbbentett a könyv, mert tévedtem. Legalábbis azt hittem.

A regény első felében ugyanis a szerelem majdhogynem csak említés szintjén van jelen, az egész történetet Celeste (a harmadik testvér) viszi el a hátán. Nem értettem, hova csöppentem. Miért forog ennyi minden ekörül a furcsa - ámbár édes - kislány körül, aki egy életnagyságú kartonfigurával mászkál. Én nem ezt vártam, nem erre készültem. Ráadásul nagyjából százötven oldal kellett, hogy hozzászokjak az E/3-mas írásmódhoz.
Sejtettem ám, hogy van itt valami titok, valami különös történhetett a Watkins családdal, de Finn elárulta Julie-nak, hogy tulajdonképpen miről is van szó. Valahogy mégsem tudtam összerakni a darabkákat.

,,Végtére is mindenkinek van valami agybaja, nem igaz? – érvelt magában Julie."

Julie tudta, hogy segítenie kell a kislánynak (vagyis inkább késztetést érzett rá), és úgy tűnt, ő az egyetlen, aki képes is erre. Hogy talán sikerülhet igazi tinit kovácsolnia belőle. És erről szólt minden.
Aztán valahogy bejött a képbe Finn. Úgy értem, tényleg bejött. Na de ki is Finn? A fülszövegből ugyebár kiderült, hogy Julie átmenetileg a Watkins családnál lakik, ahol két fivér és egy húg lakik a szülőkkel együtt. Finn éppen nincs otthon, a világ körül utazgat önkéntes munkákat vállalva, s az ő hiányának pótlására hordja magánál a húga életnagyságú mását.
Drága Julie pedig belezúg a srácba. De hát nem is találkoztak!, gondolhatnátok. Mert én is ezt gondoltam. Mégis, mégis ,"beleestem" Julie-val együtt.
Ugyanakkor ott van Matt. Én (a határozott nőszemély, aki lehetetlennek tartja, hogy ne tudjon dönteni két könyvszereplő közül) hol egyiknek, hol másiknak szurkoltam. Először határozottan Finnek. Aztán egy kicsit jobban Mattnek. Majd újfent Finnek. Mattnek. De Finn... Matt, Finn, Matt, Finn, Matt, Finn,...
Imádtam Matt és Julie civódásait, Matt pólóit, hogy mindig van válasza a lánynak, és hogy Julie sem hagyta magát.
És imádtam Julie levelezését Finnel. Az órákig tartó beszélgetéseiket, és hogy teljesen más, mint az öccse. Hogy mindig megnevettette Julie-t, még olyan messziről is.

,,– Nagyon vices. Sosem állítottam, hogy a világon mindent tudnék. Csak magabiztosan hiszem, hogy sok témában vagyok tájékozott.
– Nyilvánvalóan nem a fontos témákban. – Julie tovább masírozott. – Egyébként meg különbség van a magabiztos és az öntelt között."

Megemlíthetném még Danat, Julie legjobb barátnőét, de ez a szál olyannyira jelentéktelen, hogy szinte felesleges. Nem is ismertük meg a lányt, csak amolyan minden-lánynak-kell-egy-legjobb-barátnő-úgyhogy-neked-is-lesz-egy-nesze! karakternek éreztem.
Valahogy mégis lapozásra bírt a könyv, és bár nem indult egyszerűen, a közepétől kezdve letenni volt nehéz! Iszonyúan érdekelt, mi lesz Finnel és Mattel, hogy kit választ Julie, hogy én kit választanék, hogy hogy alakul Celeste sorsa, és mégis mi történt a lánnyal korábban.
Az első kétszáz oldal alapján szívem szerint alig adtam volna jobbat egy erős 3 pontnál. A kétszázadik oldal után beleszerettem Finnbe, akkor felkúszott a ,,pontmérő" 4-esre.
A végén pedig rájöttem. Rájöttem, miért szeretik annyian ezt a könyvet. Meglepett, úgy, ahogy régen voltam meglepve. Konkrétan éreztem, ahogy kifut a vér az arcomból. Nem mondhatok többet, olvassátok végig!

Pontozás: 5/5
Írta: Sziszi