Novella #13

Strempel Henrietta

A fény harcosa

Rémültem kelek fel. Ismét az az álom. Pontosabban rémálom, ami már hónapok óta üldöz. Megint gyerekként láttam magam, ahogy alszok, és az ágyam felett pedig egy árnyszörny leselkedett. Arra várt, hogy lecsaphasson rám, mivel az ártatlan gyermeklelkekből táplálkozik. Már közel volt, hogy kiszívja lelkemet, de ekkor, mint mindig felébredtem. Folyton borzongás járja át a testem, ha már csak rágondolok. A legrosszabb benne, hogy annyira valóságos az egész.
A fürdőszoba felé vettem az irányt, hogy lezuhanyozhassak. A hideg zuhany mindig észhez térít, és kiveri fejemből a rémképeket. Felöltöztem, majd kiléptem a fürdőből. Kinéztem az ablakon, ködös, hideg és esős idő volt kint. Igazi őszies időjárás. Lementem az üres konyhába, és reggelit készítettem magamban. Egyedül éltem. Egyedül egy nagy házban. Pontosabban nagybátyámmal, aki kicsapongó életet élt. Mindig későn jött haza, ha hazajött egyáltalán. Ezért is mondtam, hogy egyedül, mert egyedül vagyok. Senkire sem számíthatok soha. Barátaim nincsenek, iskolában mindig különcnek néznek, de nem tudják miket éltem át, miken mentem keresztül, nem tudják, hogy miért vagyok olyan amilyen. Szüleimet pár hónapja vesztettem el. Akkor kezdődtek az álmok is. Egy autóbalesetben haltak meg, amikor egy vacsoráról tértek haza, és hirtelen lesodródtak az úttestről.
A rendőrök nem tudták megállapítani, hogy mi lehetett a baleset oka, de azt gondolták valószínűleg a vizes úton csúszhattak meg. Üzleti vacsora volt, ezért én nem kellett menjek, helyette a barátommal találkoztam, aki aznap szakított velem, azzal az indokkal, hogy már nincs meg köztünk az a szikra, mint az elején. Közlendője után otthagyott az esőben. Akkor kaptam a rendőrségtől a hívást, miszerint szüleim autóbalesetet szenvedtek, és sajnálattal közlik, hogy nem élték túl. Akkor végképp minden összeomlott benne. Mivel kiskorú voltam az egyetlen rokonomhoz, Steve nagybátyámhoz kellett költözzek, aki másik államban lakott. Ekkor változtam az életvidám, mosolygós Margaretről egy befele forduló, mindig komor Margaretté, aki folyton feketében jár. Az egyetlen világos dolog rajtam a természetes szőke hajam és fehér bőröm volt. Aki akart velem barátkozni, azt is elüldöztem magam mellől viselkedésemmel. Nem is vágytam társaságra. Az életem összeomlott, azon az esős júniusi napon, amikor mindent elvesztettem.
Felvéve a kabátomat, kiléptem az ajtón, és az éppen másnapos állapotban hazatérő nagybátyámmal találtam szembe magam. Nem köszöntem neki, csak a fejemet megrázva továbbmentem. Mindig gyalog mentem az iskolába, pedig az félórányi sétára volt a lakástól. De nem érdekelt. A rémálmok miatt utáltam aludni is, ezért szívesen keltem korán. Az osztályba belépve, mindenki elhallgatott. Félpercnyi csend után, mikor már a helyemre értem, ami az utolsó pad volt, Jennifer szólalt meg:
- Na itt van már a mi Miss Darkunk- gúnyos megjegyzése hidegen hagyott, inkább betettem a fülhallgatómat és elkezdtem üvöltetni a zenét, de még így is hallotta szörnyen elviselhetetlen nyávogását. – Ma sem tisztelsz meg bennünket, hogy pár szót válts velünk, biztos nem vagyunk elég jók neked, hogy válaszolj- erre sem reagáltam, helyette még hangosabbra tettem a zenét. Erre felém indult, majd kitépte fülemből a fülhallgatót- Ide figyelj, ha hozzád beszélek- rikácsolta magából kikelve- Nem hallod? Vagy agyadra ment már a sok üvöltés, amit zeneként hallgatsz?- ordítozta.
- Elárulnád mégis mi bajod van velem? Miért nem jó az neked, ha meg sem szólalok, ez miért zavar téged? – kérdeztem nyugodtan.
- A viselkedésed, hogy nem állsz szóba senkivel, nem veszel részt semmiben, pedig már te is ennek a közösségnek a része vagy, tartozol annyival, hogy legalább válaszolj, ha hozzád szólnak.
- Nem tartozik rád. Az én dolgom, ha nem szólok semmit. Szállj már le rólam!- mondtam picit emeltebb hangon.
- Egy elkényeztetett kis ribanc vagy.
- Nem tudsz te semmit sem rólam- egyre dühösebb lettem
- Ó nem, mégis mi baja lehet egy ilyen kis szöszinek? Talán nem kapott meg valamit otthon a szüleitől, és most így lázadozik ellene? Biztos anyuci megtiltotta, hogy kijárj éjszakánként, meg drogozzál és így vágsz vissza, hogy nem érdekel semmi és nem tanulsz.
- Most már fejezd be!- ordítottam- semmit nem tudsz, semmit, és még egyszer szádra ne vedd a szüleim nevét, mert azt megkeserülöd!
- Na, mi van? Hirtelen, de felvágták a nyelvedet? Miért mi lesz akkor? Mi lesz, ha azt mondom, hogy szüleid nem képesek megnevelni, azért vagy ilyen beképzelt liba? Vagy tőlük tanulod a stílust, és ők is olyan beképzelt, nagyképű sznobok, mint a kicsi lányuk?
- Elég legyen- nem bírtam többet mondani, csak kitört belőlem a zokogás- Nem tudsz semmit, nem tudod, miért vagyok ilyen, de őszintén nem is tartozik rád, de fogalmad sincs, hogy milyen az életem. Hogy jössz te ahhoz, hogy úgy elítélj és véleményt mondj rólam, hogy nem is ismersz?- kitörésemnek a belépő tanár vetett végett. Megkérdezte, hogy mi folyik itt, majd elrendelte, hogy a délutánt Jenniferrel a tanulószobában töltsük, mivel nem tűri a kiabálást az osztályon belül és a fegyelmetlenséget.
A nap többi része szótlanul telt, egészen addig, míg nem kellett menni a tanulószobába. Elméletileg, ott addig kellett volna maradni, amíg be nem fejezzük a házi megírását, és azt le nem ellenőrzik. Még volt két fiú rajtunk kívül. Szótlanul leültem, és hangosan elkezdtem hallgatni a zenét fülhallgatóval, majd hátradőltem a székkel, és hintázni kezdtem rajta. Jennifer nagy szorgosan írni kezdte a házit, hogy mire bejön a tanár be is fejezhesse, és hazamehessen. A két fiú is hasonlóan tett, csak én nem csináltam semmit.
- Ezt nem hiszem el- pattant fel hirtelen a székéből Jennifer- Nem elég, hogy miattad kell, itt üljek, de még nem is csinálod, amit kell.
- Egy, nem miattam kell itt üljünk, mivel te akadtál ki azon, amiért nem szóltam hozzád. Kettő, én rá érek, nem sietek haza.
- Ez nem így működik, ha te nem csinálod meg, akkor én sem mehetek addig haza. Mi van, megint lázadozol? Vagy miért nem akarsz hazamenni?
- Semmi közöd nincs hozzá. - nem akartam elmondani neki az igazat, nem akartam, hogy sajnáljanak – De, hogy ne halljam a nyávogásodat inkább elkezdem, mert megőrjítesz- nem akartam, hogy tovább faggasson, ezért inkább nekiláttam a háziknak.
- Vedd úgy, hogy nem hallottam meg a nyávogós részt.
- Felőlem. - intettem le. Látszott rajta, hogy még mondana valamit, de inkább nagy idegesen leült. Fél órán belül bejött a felügyelő tanár, aki átnézte a füzeteket, majd utána mehettünk is. Mivel aznap, amúgy is négyig lettünk volna, mire végeztünk és összeszedtem minden dolgomat, már fél hat lett. Ahogy kiléptem az iskola kapuján, megállapíthattam, hogy esik. Az utcán senki nem volt. Kint a borús időjárás miatt, már egyre sötétebb kezdett lenni. Ilyen későn még soha nem mentem haza, de nem féltem, valahogy semmi sem érdekelt. Szerettem volna láthatatlan lenni, hogy ne kelljen emberek közt legyek, vagy néha azt kívánom, hogy bár én is az autóban lettem volna azon a végzetes estén.
Még pár sarok volt a házig, hogy hazaérjek, amikor borzongás járta át a testemet. Olyan volt, mint a rémálmaim után szokott lenni. Egy sötét kis utca mellett kellett elmenjek, és valamiért elfogott a rettegés. Suttogó, hívogató hangokat hallottam a kis utca irányából. Annak ellenére, hogy féltem, befordultam a sötét helyre. A beszűrődő fény alapján megállapítottam, hogy egy zsákutca. Rengetegszer mentem itt el, mégsem figyeltem meg soha ezt a kis zugot. Hirtelen, mintha, egy árny képét láttam volna a falon, majd egyre hidegebb lett, és még több árny jelent meg. Ijedtemben lerogytam a földre. Az előbb hallatszott suttogások erősödtek.
-Gyeeereeee veeelüüünk, taaartoooozz kööözééénk. - hallatszott egy mély elnyújtott démoni hang. Az előbbi árnyak közeledtek, mintha felém nyúltak volna. Felhúztam a térdeimet, arcomat eltakartam és zokogni kezdtem.
- Mit akarnak tőlem? - kérdeztem a könnyeim közt.
- Téééégeeed, aaa leeelkeeed. - hallatszott ismét az előző hang. Nem tudtam mit tegyek. Még az is megfordult a fejembe, hogy közéjük tartozzak, habár fogalmam sem volt, hogy ez mivel járhat, de ennél rosszabb az életem már úgysem lehet. És ekkor, mélyről mintha édesanyám hangját hallottam volna. Majd képek jelentek meg, és gondolatban közölt velem valamit, amitől az elmém világosabb lett, és már mindent tisztán láttam. Megtudtam, hogy amit eddig álmomban láttam, az egy régi emlék volt. Egy démon el akarta rabolni a lelkem, ami tiszta és ártatlan volt, mint minden gyereké, de az enyém mindig az volt. A szüleim ezt egészen addig tudták megakadályozni, amíg meg nem haltak, amiben szintén nagyobb erő keze volt, hogy lelkemet megszerezzék. Viszont azzal, hogy semmi nem érdekelt, a lelkemből eltűnt a ragyogás, így már nem táplálkozni akartak belőlem, hanem azt akarták, hogy a reményvesztettekhez tartozzak. Szüleim a fény harcosai voltak, és az én feladatom lett volna, átvenni az ő munkájukat. Ezért voltak az álmok, hogy ráébresszenek, hány gyermek van veszélyben. Feltápászkodtam a földről, már reménnyel a szívemben és lelkemben, magabiztosan, hogy felvegyem a harcot a sötétség démonjaival.

***

Szavazni a bal oldali modulban tudtok!