Novella #18

Carlie

A szomorú angyal

Az éjszaka hátborzongató némaságát egy keserű melódia hangja szakítja meg, a nagyteremből szól. Az évtizedek óta ott porosodó zongora hamiskás hangja tölti meg az elmegyógyintézet nyomorúságos csöndjét, a lány finom, vékony ujjai precízen szaladnak végig a billentyűkön. A rácsos ablakon keresztül a telihold fénye rávetül a zongora fölé görnyedt vékony alakjára, a csatakos tejföl szőke haja előrehullik, eltakarva az arcát. Egy gyönyörű melankolikus dallam kel életre az ujjai nyomán, a sötét sarokban megbúvó ápoló szíve összeszorul a fájdalomtól. A lány az utolsó taktusokat üti le a billentyűzeten, a dal a végére ér, majd a kopott hangszerre borul, a testsúlyával megnyomva a mély és magas hangokat egyszerre. A férfi ijedten szalad oda, finoman rázogatni és nyugtató hangon szólongatni kezdi, semmi reakció. Kisimítja a lány arcából a holdfényben hófehérnek látszó haját, majd a nyaki verőerére csúsztatja az ujjbegyét. Halk, megkönnyebbült sóhaj szalad ki az ajkai közül, amint kitapintja a gyenge, de ritmikus pulzusát. Gondolkodás nélkül az ölébe kapja a valószínűleg a gyógyszerektől elájult lányt, az ápoló tanulmányozni kezdi az immáron nem a hajzuhatag mögé rejtett arcát. A bájos vonásait hosszú hófehér vagy halványrózsaszín – feltehetőleg kés általi – hegek csúfítják el, de a férfi ennek ellenére is gyönyörűnek találja. A női betegek szárnyához érve a recepcióasztal mögött alvó öreg nő, a cipőkopogásra felkapja a fejét, zavartan mered rá és a karjában tartott lányra.

- Mit csinál szerencsétlen Opheliával? – morog rá a nő, amint hallótávolságba ér.

- Hát, nem emlékszik asszonyom? – néz rá a férfi, értetlenséget színlelve, és az ápolónő megzavarodott tekintetét látva, tudja, hogy sikerült becsapnia. – Ophelia engedetlen volt, ezért büntetést érdemelt…

- Ne is folytassa! – szakítja félbe a férfit a halk rikácsoló hangja. – Nem vagyok kíváncsi, hogy maguk férfiak milyen gusztustalan módon bánnak a beteg, fiatal leányokkal. Inkább vigye vissza a zárt osztályra, ahová való!

Az ápoló elveszi az asztalra csúsztatott száztizenhármas szoba és a zárt osztály kulcsát. Elképzelni se tudja, hogy ezt a bájos teremtményt, miért az őrültek és pszichopaták közé zárták be. A folyosón síri csend honol, a lámpák már néhol ki vannak égve, így kísérteties félhomály uralkodik. Még szerencse, hogy a zárt osztály betegeinek többségét az ágyukhoz szíjazzák és begyógyszerezik, különben az itt dolgozó és őrködő ápolók maguk is itt kötnének ki a gyötrelmes sikolyok, kiáltások hallatán. A férfi mégis szeret itt dolgozni, szeret foglalkozni a bolondnak hitt férfiakkal és nőkkel, miközben némelyiküknek több emberi érzés lapul, mint az értelmesnek titulált társaikban. Ophelia szobája a folyosó végén van, körülötte két méteres körzetben üresen állnak a szobák, mintha a lány veszélyes lehetne a falakon keresztül is. A rácsos ablakú ajtaja résnyire nyitva áll, valószínűleg az ellenőrzést végző ápoló észre se vette, hogy a lány kisurrant. De, vajon, hogy jutott el a nagyterembe? A szoba egyszerű, ugyanolyan, mint a többi, hófehér falak, vaskeretes fekete ágy, fehér, érdes vászon takaró- és paplanhuzat, egy íróasztal és egy szék. Az ablakot, ami az intézet belső kertjére néz, rácsok védik az öngyilkos hajlamú páciensektől, nem csoda, hogy az ember idebent még jobban megőrül. A férfi az ágyra fekteti az öntudatlan lányt, gondoskodóan betakarja, eligazgatja a párnán szétterült szőke tincseit, és mielőtt elhagyná a szobát az emlékezetébe vési Ophelia minden egyes vonását. A sűrű ébenfekete szempillája árnyékot vet a beesett, vékony arcára, a telt, csókra hívogató dús rózsaszín ajkai még álmában is szomorúan görbülnek lefelé, az apró, pisze orra apró bájt csempész a rideg szépségébe. Az ápoló nem bírja megállni, végigsimít a lány sebhelyes arcélén, a tejfehér bőre selymes és puha, mint az úri kisasszonyoknak, egyedül a vágások nyomai türemkednek ki a bőréből. A keze már a torkán simítana végig, mikor a semmiből vékony újjak kulcsolódnak a csuklójára, a férfi ijedten ugrik hátra, kitépve a karját a gyönge szorításból. Ophelia a nagy sötétszürke, szinte már fekete szemeivel, se nem meglepődve, se nem ijedten bámul a férfire, egyszerű közöny tükröződik az arca vonásain. Mindössze pár másodpercig nézi az ápolót, majd lassan lecsukja a szemeit, és újra visszasüpped a tudattalanságba. A férfi gondosan bezárja maga után a vastag faajtót, különös módon szomorúság lesz úrrá a lelkén, miközben a saját hálókörlete felé sétál, az intézet másik végébe. Az angyali szépsége és a szomorú lelke teljesen megbabonázta a férfit, ettől az éjszakától fogva nem telik el nap anélkül, hogy ne gondolna a gyönyörű teremtésre az öreg hangszer előtt.

Telnek a napok, az ápoló azon kapja magát, hogy a gondolatai folyamatosan az angyalbőrbe bújt lányon járnak, a gyönyörű Ophelián. Hiába nem vetett rá egyetlen pillantást sem, az ominózus éjszaka óta, a látványa az emlékezetébe ívódott, gond nélkül vissza tud emlékezni az szája ívére, az arccsontján ejtetett vágás nyomára, és a dús, fekete szempillával keretezett nagy szürke, fénytelen szempárra. Mindenhol Őt keresi, az ebédlőben, gyógyszerosztáskor, a kertben, a szemei önkéntelenül is a lány után kutatnak, de minden egyes alkalommal csalódottan tapasztalja, Ophelia nincsen sehol. Lehet, hogy álmodta és a képzelete űzött gonosz tréfát vele? Aznap reggel az ágyában ébredt, kialvatlanul, a találkozás emléke az agyába égett, percről percre. Valami ilyen valóságos, ilyen igazi nem lehet egy egyszerű álom, képtelenség. De, ahogy tovább múlnak el a nappalok és éjszakák, az emlékek kezdenek elhalványulni, már alig tudja felidézni a lány finom vonásait, mindössze a fakó, fekete pillantás és ugyanaz a keserű dallam kísérti éjszakánként az álmaiban. A szomorú angyal már napközben is a gondolataiba fészkelte magát, eddig csak elalvás előtt, a fehér plafont bámulva engedte útjára a lánnyal kapcsolatos képzelgéseit. A fáradtság az álmatlanság velejárójaként úrrá lett rajta, a koncentrálás is nehezen ment, az agya már rövid, pár másodpercig tartó képeket vetít elé… Opheliát látja, mindenhol, minden világosszőke, fehérruhás nőben. A saját épelméjűségében kezd kételkedni, hiszen a lány nem lehet ott mindenhol, csakis a szobájában az ágyhoz láncolva, mint egy rab. Ő maga is tudja, milyen egyszerű lenne egyetlen egy pillantást vetnie a lányra, megbizonyosodni arról, hogy tényleg létezik. De a kimondatlan kérdés ott függ a levegőben: mi van, ha nem létezik, és megőrült? Ő is egy lenne a többi bolond közül? Gyakori, hogy a hosszú ideje itt dolgozók maguk is pácienssé válnak a szabadság, az öröm, a napfény, az érzelmi kapcsolatok hiányában. Ő is ilyen gyenge lenne? Nem, ő ennél erősebb, ő nem őrülhet meg, ő nem egy közülük! Be is bizonyítja!

Az óra hiába mutat hajnali hármat a férfi az ápolói ruháját magára kapva, a kezében egy égő gyertyával, öles léptekkel indul meg a zárt osztály felé. Az ő cipőjének surrogásán kívül semmi se hallatszik, az egyetlen apró fényforrás a koromsötétben az alig fél méter sugárban világító gyertya. A halk lépéseinek hangja visszhangzik, a csöndet megtörő nesz kísértetiessé válik, a karján égnek áll tőle a szőr. Ahogy a zárt osztály épületrészéhez vezető folyosóra kanyarodik, a némaságot a vérfagyasztó sikolyok, szenvedő ordítások, kétségbeesett dörömbölések váltják fel. A recepció üres, a mindig lakat alatt lévő ajtó tárva nyitva áll, az irtózatos hangok erősödnek, a férfi elszörnyülködve hallgatja a zárt osztály lakóinak hátborzongató megnyilvánulását. Miért nincsenek benyugtatózva? – fordul meg a fejében a kérdés, miközben mindennemű félelemérzet nélkül halad el az ajtó mögött rá vicsorgó, üvöltöző nők mellett. A szeme előtt egyedül a folyosó legvégén fekvő szépséges Ophelia képe lebeg, a bizonyíték az épelméjűségére. A lány ott kell, hogy legyen, a többi beteghez hasonlóan kell kiabálnia, sikoltoznia és vernie a rácsos ajtót, mint, ahogy az egy eszementhez illik. Keservesen hosszúnak tűnő harminc másodperc múlva a folyosó végén lévő szoba síri csöndben fogadja a férfit, a lélegzetét visszafojtva pillant be a rácson keresztül. A vér megfagy az ereiben, a végtagjai lebénulnak, a zöld szemei elkerekednek. A szoba üres, az ágy magányosan áll a helyiség közepén, paplan és takaró nélkül, a fésülködőasztal és a szék katonás rendben áll a sarokban. Opheliának nyoma sincs, nincsen ott. Eltévesztette volna szobát? Az lehetetlen! Tisztán emlékszik a száztizenhármas szoba ajtajának érdes tapintására, arra, hogy ugyanebbe a kulcslyukba csúsztatta bele az egyszerű rézkarikán függő kulcsot és zárta be kettőre a távozáskor. Ez a szoba, de a lány nincs itt.

Teljes erejével az ajtót kezdi ütni, rúgni, az ökléből vércseppek hullnak a hófehér linóleum padlóra, apró pöttyöket hagyva maguk után. A férfi kínkeserves ordításba kezd, a lány nevét üvölti, de az őrültek értelmetlen kiáltozásain kívül nem kap választ a jajveszékelésére. Ophelia már nincs itt, mire Ő maga ide jutott.

***

A világosszőke hajú fiatal, húszas évei elején járó nő cipője hangosan visszahangzik az üres folyosón, a hóna alatt egy bőrkötéses mappát szorít, miközben az intézet nagyterme felé siet. Késésben van, és habár tudja, hogy senki nem fogja felróni neki azt a két percet, de várják már Őt. Szótlanul lép be a tágas, világos helyiségbe, a mai napon még a nap is előbújt a komor felhők mögül, aranyszínű fénnyel elárasztva a termet, aminek közepén az öreg, fekete hangversenyzongora áll. A táskáját a rozoga fa szék mellé teszi, leül, felnyitja a hangszer poros fedelét, az ujjai végigfutnak az időtől már elkopott billentyűkön. Egy szomorú, de annál inkább gyönyörű dallam kel életre, a szemét lecsukja, a hosszú, sötét pillái halvány árnyékot vetnek a járomcsontjára. A sarokban megbúvó férfi megbabonázva mered a nőre, a képzeletében a hátából apró angyalszárnyak bújnak elő, ahogy a dal felhangzik az öreg zongorából. A gyászos mű fájdalmasan érinti a már apró darabokra tört szívét, de mégis minden egyes alkalommal még jobban beleszeret a hangszeren játszó angyalba. A nő a darab végére érve kinyitja a szemét, a tekintete véletlenül összefonódik a férfiéval. Észrevette már, hogy az ébenfekete hajú férfi lopva, mikor azt hiszi nem figyel, lopva Őt nézi, de ez az első alkalom, hogy az ő sötétszürke szempárja, így, szemtől szemben találkozott a férfi smaragdzöld szemével. Az arcán szenvedés látszik, azok a gyönyörű szemek is az eddig megélt kínokat tükrözik, de közben, mintha egy teljesen más világban járna, az Ő saját fordított univerzumában.

***

Szavazni a bal oldali modulban tudtok!