Novella #11

Juliette Amelia Lucas

Illat

Minden napom egymásba ölelkezett, s eltűnt valami magasztosabb cél érdekében. Abban a hitben élek, hogy ezt kell tennem. Megszakítottam, s ha nem is én, akkor az univerzum, minden kapcsolatom. Most úgy érzem, jó úton járok, száz éve először. A temető harmatos fűcsomói felett párával vegyes halálszag vegyült. Lépteim nyomán enyhén besüppedt a nyálkás föld. Mélyről jövő dohos félelmet éreztem, ami nem az enyém volt. Emberi lényem utolsó maradványai együttes erővel harcoltak ellenem. A sötétség valósággal pulzált körülöttem, sötét folyosóként vezetett a kriptám felé. Nem nőttem ki a fiatalságom. Soha. Egyetlen anyajeggyel sem gazdagodtam harminchárom éves korom óta. Apró kezeimen sárgára festette a körmöt az idő. Csak a tekintetem árulkodott. Nagy árat fizettem, hogy itt lehessek. Elnyűtt fekete gallyas fák között vezetett az út. Körös-körül sírok ezrei. Sokan vagyunk itt.

Ódon ajtóhoz értem. Ha emlékeznék milyen izgatottnak lenni, akkor bizonyára remegnék. Közeledtemre a halál fátyollá vékonyodott, füstszerűen gomolygott a bejárat előtt. Sóvárog utánam. Belemarna húsomba, hogy elragadjon, mert megcsúfoltam immáron Száz éve. A kőtömb nyikorogva megadta magát. Ekkor különös illat csapott meg – ó, ha emlékezni tudnék – csak érzések villogtak fel. A sötétség megérezte pillanatnyi gyengeségem és közelebb nyomult. Fáklyák gyulladtak meg a puszta levegőtől. Magam sem tudom, mit várok ettől a találkozástól. Miért jöttem el. Színeket mellőző, verembe értem. Fényforrásként gyönge gömbök lebegtek magasan. Halk suttogó hangok ezrei beszéltek. Történetüket nyögték már időtlen ideje. Bent elfogyott a maradék élet is. A túlvilág kapujában álltam. De nem akartam maradni. Dolgom bevégezetlen, míg haladó él és hal.
Az ajtó túloldalán fényesség lehet, a réseken kikúsznak a fehér nyalábok. Az ajtót nem nyithatom ki. Éreztem, hogy nem tehetem meg. Ez az édeskés fűszeres illat nyomasztott. Figyelmeztetett. Lábam nem érhette a padlót. Száz éve már járok ide időnként, hogy elhozzam a lelkeket, akik nem találták az utat az univerzumhoz. Tudtam, hogy ezt kell tennem. Megbíztak. Újabb gömböket eresztettem ki az ujjaim közül, megreszkettek a falak. Bevégezetlen dolgú emberek, lelkek tonnás súllyal nyomasztották, az időtől mocskos falakat. Szívükben véreztek és arra szolgáltattak, hogy újrakezdjenek.
Visszafordultam. Ha emlékeznék milyen megkönnyebbülni, akkor azt tettem volna. A sötétség riadtan hátrált az ajtóból. A fények kialudtak. Órák teltek el, de perceknek tűntek. Mire kiértem már felgyulladt az ég alja. Elpárolgott lassan a félelem a temető nyirkos zugaiból. Gyászoló emberekké, és sziklákká változtak. Mire a kapuhoz értem olyan voltam, mint a többi, azzal az apró különbséggel, hogy a körmöm sárga, a tekintetem pedig öreges. Mára befejeztem, mégsem tudtam elfelejteni azt az illatot. Olyan ismerős… Bánatos. Nyomomban már percek óta egy aprócska fiú lépdelt. Nem követhet engem, hiszen engem senki sem lát. Aki igen annak, nincs több dolga a földön.
- Megtévedtél fiú? – fordultam meg, hogy kicsi arcába nézzek. A tekintete megijesztett. Félelem? Kissé megremegett körülöttem minden. Én nem félhetek.
Körös- körül emberek, pórázon vezetett kutyák, bólogató galambok nyüzsögtek. Szemben egyszerű romos házacskák álltak. Ablakaikon megcsillant a reggel. A törött hamuszín járda tompán elnyelte a cipők sikolyait.
Jól van, csak egy egészen hangyányit félek. A fiú bámul rám. Mosolytalan szemei érdeklődést mutatnak. Milyen apró fehér arca van.
Ki vele látsz engem vagy sem.
Aprókat bólintott.
Jól van, hát kövess.
Talán percek, de lehet, hogy órák teltek el így. Meneteltünk előre ki az életből, az ember lakta utcákból. Lassan elhagytuk a madárcsiripelést, a szél fúvását, a város zaját. Fekete árnyékok vetődtek utunkba, míg össze nem olvadt egyetlen ösvénnyé. A fiú hűen követte őt. Nem kellett hátra néznem, hogy érezzem a hátamba fúródó szempárt.
Félelem... A szó beleégett az agyamba.
Egy sötét ablaktalan helyiségbe értünk. Sok árnyék várakozott már itt. Mindig meglep, ha valaki maga idetalál. Szó szerint beleolvadtak a falba. Aszott bőr és majdnem átlátszó élettelen vérerek remegtek a sarkokban. Teljesen a falnak lapultak, vártak, hogy megszólítsák őket.
A szemük? Halott volt. Szürke. Várakozó.
A fiú engem néz, majd az öregeket. Egy kihasználatlan ágy állt a szobában néhány vastag, templomi gyertyával. A szélére ült, nem mozdult. Érdeklődő szemei körbe-körbe jártak.
Mélyen a lelkemben reszkettem, és az a különös illat is. Régi emlékeket idéz. Egy kellemes arcot. Többet nem tudok felidézni.
- Ki vagy te fiú? - nem érkezett válasz.
Újabb órák teltek el némaságban, a falak mentén lebegő lelkek sokasodni látszottak. Hirtelen szűk lett a világ kettőnknek odabent. Felálltam az ágyról és felszólítottam a lelkeket, hogy kövessenek. A fiú kék szemei egy percet sem pihentek. Zöld térdnadrágot viselt, fehér iskolás inget. Egy pillanatig nem néztem hátra.
- Régóta vártál rám?
Fejével igenlően bólintott. Amikor a temetőhöz értünk, a kapu szinte magától kitárult. Sehol senki.
Az a fekete kapu évtizedek óta félelemmel töltötte el az embereket. A temető bejáratoknak méltóságteljesnek kell lenniük. Az évszázadok alatt az emberek mindig megjelölték hova kötődjenek a lelkek, még ha ennek nem is voltak tudatában teljesen. Eddig egy percig sem tartottam ettől. Most azonban épp úgy megborzongtam, ahogy az emberek. száz év alatt egyszer sem gondolkodott el ezen a kapun.
A fekete bitumen alól itt-ott fűcsomók törtek fel, mintegy jelzésként, hogy a természet végül maga alá gyűri az élni vágyókat, hogy beletaszítsa őket örök körforgásába. Halálszaggal vegyes félelem hömpölygött a sírok felett. A lelkek vakon követték őket. Nem néztek körül. Nem sejtik mi vár rájuk. Közeledtükre az ódon sírbolt kőből faragott ajtaja felvágódott.
Izgatott lettem.
Majd megijedtem. Izgalmat már száz éve nem éreztem. Lassan felsejlett előttem az út vége. Már tudtam miért jöttünk ide.
A fiú kézen fogott. Eddig fel sem tűnt, hogy ősz hajszálak is vannak a fején. Érintése hideg volt, de bíztató. A kőfalakon hívogatóan ugrált a lentről érkező fény.
Együtt mentük le a lépcsőn. A lelkek meg sem várták, hogy leérjünk. Csak úgy szippantotta be őket a lenti gyertyafényes áradat. Minden fokkal fullasztóbb érzés fogott el. Az illat, amely egész nap nem hagyott nyugodni körülöttem lebegett. Arra várt, hogy emlékezzek róla. Az alsó lépcsőfokon megtorpantunk. Lenéztem, de útitársam nem volt sehol. A kőajtó nagyot dörrenve bezárult utánam.
Leléptem.
Felsejlett egy arc. Tudtam, hogy az illat tulajdonosa vár rám. Már száz éve csak vár rám. A túl oldalon újra egyek lehetünk…

***

Szavazni a bal oldali modulban tudtok!