Novella #12

Tpr

Violet

„Violet, te vagy a mindenem,

Érted akár tűzbe is megyek;

Megküzdök a gonosz erőkkel.

Csak örökre maradj itt velem!”

Olyan gyorsan futottam, amennyire csak tudtam. Ha nem érek oda időben, a továbbiakban már soha nem leszek képes azzal a tudattal együtt élni, hogy gyakorlatilag miattam halt meg. Az elviselhetetlen lenne.
Messze jártam mindenféle településtől, ahol valaha emberek laktak. Csak a sötét, kietlen puszta, valamint pár legelő, esetleg néhány erdő maradt itt utánuk. Amikor sötét volt – mint például most is -, meglehetősen ijesztő tudott lenni ez a hely.
Az egyre jobban zuhogó eső a homlokomhoz és a szemhéjamra tapasztotta szőke hajam, s mivel nem igazán láttam ki alóla, elbotlottam egy földből kiálló gyökérben. A sárba zuhantam. Hiába próbáltam meg ösztönző dolgokra gondolni, felkelnem nem sikerült. Feküdtem egyhelyben, közben pedig hallgattam, ahogy a szélben összekoccannak a fák ágai, ahogy egyre többet, egyre hangosabban dörög. Mást nem tudtam tenni.

- Jane, kelj fel! – Hallottam egy ismerős hangot a távolból. – Jane!
Ezután valaki megragadta a vállamat, átfordított a hátamra, és jó erősen megütötte az arcomat. Amint kinyitottam a szemem, James-szel találtam szemben magam.
- Tudod, hogy utálom, ha így hívsz. – Zsörtölődtem, míg segített talpra állnom.
- Oké, Garrett. – Adta meg magát felemelt kezekkel, bosszúsan. – Ha gondolod, elvinnélek… Mégiscsak gyorsabb lenne.
- Én vezetek! – Jelentettem ki olyan hangon, amivel James még csak szembeszállni sem mert, noha láttam a szemében, megkérdőjelezi a beszámíthatóságomat.
A kezembe adta a slusszkulcsot, aztán a nagyjából húszméternyi távolságot, ami elválasztott minket az autójától, futva tettük meg. Gyorsan bepattantam a volán mögé, James meg mellém.
- Mi lesz, ha nem találjuk meg? – Kérdezte halkan. – Az a hely egy kész labirintus…
Ebben sajnos igazat kellett neki adnom. Aki Violet-et elrabolta, sajnos nem egy valaki, aki váltságdíjat kér a barátnőmért cserébe. Mennyivel egyszerűbb lett volna! De nem. Egy boszorkány műve az egész. Azért kell neki Violet, hogy engem odacsaljon, mert valami hülye szertartáshoz, vagy mi a fenéhez kellek neki – ki tudja, miért. Ha nem megyek, akkor viszont ott van Violet. És ezt nem hagyhatom!
Be kell látni, szerencsém volt James-szel. Nagyjából ismerte azt a régi, elhagyatott, labirintusszerű kastélyt, ahova Celia, a boszorkány vitte a lányt. Bár itt is itt volt az a bizonyos de, hogy nagyon régen járt arrafelé James is.
Még jobban rátapostam a gázpedálra, hátha tudunk még gyorsabban száguldani, csakhogy már így is a végét járta ez az ócskavas. Eddig sokszor csodálkoztam, James hogyan képes bárhova is menni vele, ha kérdéses, egyáltalán hazajön-e még vele.
- Itt vagyunk! Lassíts! – Kiáltotta el magát ijedtében, ahogy behúztam a kéziféket, és oldalasan csúsztunk a fal melletti keskeny helyre.
- Kösz, James! Egyelőre még tudok vezetni. – Nyújtottam ki a nyelvem pont, mint amikor még kicsik voltunk.
A kastély magasan tornyosult fölénk. Ez akkor vált igazán szembetűnővé, mikor kiszálltunk, és a bejárata felé vettük az irányt. James-re néztem, aki egyből nekifeszült a legalább két emelet magas, ominózus vasajtónak. Egyedül nem bírt vele, szóval én is segítettem. Nagyon lassan, nyikorogva nyílt ki. Azt lehetett hinni, évek óta nem járt volna itt senki, azonban tudtam, ez nem így van. Végül addig nyitottuk ki, hogy mindketten beférjünk a résen, aztán elengedtük a súlyos tárgyat, ami nagy robajjal csapódott be.
Egy hatalmas előcsarnokban álltunk, amit por és pókhálók borítottak. Halvány fény égett az egyik lépcső tetején. Egyből felé léptem, de James megragadta a karom jelezve, ne tegyem.
- Erre! – Rángatott maga után az egyik falon lévő gyertyatartóhoz. Erősen megrántotta, azután csodák csodája egy titkos átjáró vált láthatóvá. Értetlenül figyeltem, ahogy egyre beljebb halad engem hátrahagyva. – Nem jönnél? – Türelmetlenkedett.
Utánaszaladtam, mielőtt szem elől tévesztettem volna. Ha ez megtörténne, biztosan két percen belül el is vesznék itt örökre.
- A lépcső miért nem volt jó? – Akadékoskodtam, miután beleragadtam egy pókhálóba.
- Két okból. Mert Celia próbál meg minket így csapdába csalni, és mert ezekben az alagutakban jobban kiismerem magam, hisz mind egy helyre vezetnek, ha figyelsz. Most pedig maradj csendben! Gondolkoznom kell! – Adta a választ és az utasítást. Szó nélkül követtem, bárhova is vezetett. Elvégre a szerelmem élete volt a tét!
Akárhogy figyeltem, a tízedik forduló környékén sikerült elvesztenem James-t. Egyedül maradtam. Kétségbeesetten kíséreltem meg visszaemlékezni, merről jöttünk, esetleg merre tarthattunk, viszont ez a tervem befuccsolt.
Összekuporodtam az egyik fal mellett. Ugyan így még kisebb volt az esélye, bárhova is eltalálok, de így kiürítettem a fejem. Nem gondoltam semmire abban reménykedve, ez segít megtalálni a megoldást. Feltételezem, nem is kell mondanom, nem.
Rászántam magam a felkelésre. És akkor megláttam. Ugyanazt a halvány, kékes fényt, amit az előbb a hallban is. Ugyan James csapdáról beszélt, de legalább ezzel megtalálhatom Violet-et.
Követtem a kékséget. Nem volt más választásom.

Egy gigantikus helyiségbe nyitottam be, ahol nemrég eltűnt a fénycsóva. Először a boltívekre lettem figyelmes, valamint az ablakokra, melyeken keresztül valamilyen természetellenes fény áradt be erre a helyre. Ezután láttam meg a bennlévőket.
A terem legtávolabbi pontján a hollófekete hajú Celia állt farmerben és fekete ujjatlanban egy magasított részen. Ezzel a kinézettel nem teljesen tűnt boszorkánynak. Kár, hogy a látszat csal… Előtte egy állvány volt könyvvel, mellette egy áldozati oltárnak kinéző valami.
Középen egy vörös hajú lány ült. Elegáns, sötétlila szoknyát viselt, amit legutóbb akkor láttam rajta, mikor elkísértem megvenni a közelgő bálra, amelyet holnapután tartottunk volna az iskolában. Tartása egyenes volt, mint a cövek, fejét lehorgasztotta.
- Violet! – Kiáltottam odafutva. Erősen öleltem magamhoz, ám ő nem mozdult. Vállánál fogva megráztam. Semmi reakció. Zöld szemébe néztem, amiből gyakorlatilag hiányzott az élet. – Violet, kicsim, nézz rám! – Kérleltem.
- Örülnél, mi? – Hallatszott Celia kárörvendő nevetése. Rápillantottam. Épp felénk tartott kezében a könyvvel. – Drága Garrett! Mondd, miért nem hagyod feláldozni. Élhetnéd tovább a szánalmas, unalmas életed…
- Nem! – üvöltöttem magamból kikelve. Elé léptem. Már készültem megütni – igen, tisztában vagyok vele, nem szép lányokat bántani, de ő mégsem volt ember -, csakhogy ez nem sikerült. A kezem félúton megállt a levegőben. – Mi a fene? – Hitetlenkedtem.
- Ha nem tűnt volna fel, Garrett, boszorkány vagyok… - Mosolyodott el ismét. – Akkor te vagy ő? – Mutatott Violet-re.
Készültem valami frappáns választ adni neki, amikor hirtelen James bukkant elő az egyik fal mögül. Lehet, tényleg az én megérzéseimet kellet volna követnünk…
- Alku? – Nézett rá Celia-ra, aki ezen nagyon meglepődött.
- Ki vagy? És milyen alku? – Fordult felé izgatottan.
Amíg ők beszélgettek, én Violet-tel foglalkoztam. Most tűnt csak fel, csuklói össze vannak kötve kötéllel, tenyerében pedig görcsösen szorít valamit.
- Violet, kérlek! – Gyanítottam, hiábavaló mindez, mert Celia valami erős bűbájjal vagy átokkal tartja ilyen állapotban. Eloldottam a csuklóit, aztán kivettem kezéből, amit benne tartott. Egy gyufásdoboz volt.
- Égesd… el! – Nyögte olyan halkan, hogy szinte alig hallottam meg. – A könyv… Ő… mondta… Akkor… ő is… - Szemeit jó erősen összeszorította, mintha minden egyes kiejtett szó fájdalmat okozott volna neki.
- Nem áll az alku! – Köpte Celia. – Azt hittem, legalább valami használhatót ajánlasz…
Közelebb jött, aztán arrébb lökött Violet-től. Megragadta az arcát, majd egy üvegcsét kiitatott vele. Violet fuldokolva esett a padlóra. Háta ívbe hajlott.
- Csináld! – Kért egyenesen a szemembe bámulva. Ezután felsikoltott. – Jane!
Oda akartam menni hozzá, ám James lefogott. Bárhogy kapálóztam, nem engedett. Szívem összeszorult, amint Violet törékeny testét néztem, és sikoltását hallgattam.
- Engedj, James! Hadd… - Itt félbeszakított.
- Nem tehetsz semmit. Nem figyeltél, mit mondott Celia? – Csak a fejem ráztam, ám a további magyarázatokra sem figyeltem. Próbáltam visszagondolni, mit is mondott Violet, mit csináljak. Egyszerűen nem voltam épes koncentrálni. Nem emlékeztem.
- Celia, mit kérsz? Bármit megteszek, csak Violet-et hagyd! – Néztem rá esdekelve. Éreztem, szemembe nedvesség szökik.
- Milyen megható! – Ragadta meg az államat. James abban a pillanatban elengedett, és hátrálni kezdett. Én álltam a boszorkány pillantását. – Nem sokszor lehet ilyen helyes fiúcskákat sírni látni… - Gondolkozott el.
- Inkább engem ölj meg, mint őt! – Próbálkoztam tovább.
- Arról letettem, hogy téged áldozzalak fel, úgyhogy ez nem fog összejönni. – Felelte kárörvendőn. – Sokkal érdekesebb vele végezni…
- Tényleg bármit megadok! – Motyogtam lehunyt szemmel.
- Nézz rám! – Megtettem. – Bármit? – Kérdésére csak bólintottam. A fülemhez hajolt, és suttogni kezdett. – Te kellesz.
Időm sem volt felfogni, mit mondott, ajkai már az enyémhez értek. Szívem szerint ellöktem volna magamtól, viszont abban a pillanatban, hogy csókolni kezdett, bevillant, amit Violet mondott.
Két kézzel fogtam meg Celia arcát, úgy csókoltam tovább. Soha nem gondoltam volna, képes leszek ilyen eszközökhöz folyamodni, ám most mégis. Celia megával rántott a talajra, ahol derekamra ült, majd lehúzta rólam a koszos pólómat. Én is az övé után nyúltam, és megszabadítottam tőle.
- Fúj, Jane! Mi a francot művelsz? – Kérdezte James háborogva, ugyanakkor undorodva. Sejtettem, Violet is nagy valószínűséggel látja, mit teszek, és ő is valami hasonlóra gondolhat. Vagy még rosszabbakra. Esetleg eltervezi, hogyan fog kicsinálni, ha ezt túléljük…
Nem törődtem vele. Csak arra koncentráltam, hogyan tudnám elvenni Celia-tól a könyvet, amit egy pillanatra sem volt hajlandó elengedni. Hátáról lejjebb csúsztattam a kezem, de ő abban a pillanatban pofon vágott. Kérdőn néztem rá, ez meg mire volt jó, ám Celia kacéran elmosolyodott, és a könyvet félrerakva megcsókolt. Azután az ő keze is lejjebb csúszott mellkasomról, és a nadrágom tartó övet kezdte el kicsatolni. Ez a pillanatnyi figyelmetlenség pont elég is volt.
A könyvért nyúltam, aztán egyből meg is gyújtottam egy gyufát, amit az előbb Violet-től vettem el. A könyvre dobtam. Egyből égni kezdett, s ez Celia-nak is feltűnt. Amint felocsúdott a valóságra, hogy nem azért hagytam neki mindezt, mert nekem így jó, egyből a könyvért nyúlt, ami ekkor már James kezébe került valahogyan.
A boszorkány James felé vetette magát, csakhogy nem ért el odáig. Már félúton porrá változott. Kissé megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, noha nem egészen hittem el, ez volt a vége. Pedig de!
- Violet! – Pattant fel a szemem, csakhogy a lány már fölém hajolva mosolygott. Semmi baja nem volt. – Hogyan? Ez előbb még… - Hitetlenkedtem, viszont Violet egy csókkal belém fojtotta a szót.
- Csak addig hatott az a cucc, amíg Celia élt. – Vetette oda James félvállról, elfordulva, elvégre mindig is kivolt attól, ha látott minket csókolózni. Számára ez túl nyálas volt…
- Úgy sajnálom, Violet. – Kezdtem, amint hagyott egy kis lélegzetvételnyi időt nekem. – Hidd el, nem akartam Celia-val…
- Nyugi, Jane! – Szólt rám „Jane” néven szólítva, mert tisztában volt vele, így bármit el tud érni. – Tudom. Nem kell megmagyaráznod.
- Ó, Violet! – Öleltem meg olyan szorosan, amennyire csak képes voltam rá. – El sem hiszed, mennyire aggódtam érted.
- Szerintem elhiszi, de most ideje lenne mennünk, mielőtt ez a hely összedől. – Szólt közbe James.
Felkeltünk a földről, azután felkaptam Violet-et, aki a nyakam köré fonta karjait, és vállamba fúrta az arcát. Követtem James-t, bár ő se igazán tudta, merre tartunk.
Végtére sikerült kitalálnunk, a fiúnak meg igaza lett, mert alighogy kiértünk, és elhajtottunk – ezúttal James vezetett -, a kastély nagy recsegéssel, ropogással összeomlott. Nem értettem, ezt honnan tudta James, de vannak dolgok, amikre talán kifizetődőbb, ha nem keressük a válaszokat.

***

Szavazni a bal oldali modulban tudtok!