Novella #17

Pátzay Betti

Míg felkel a Nap

“Az igazi boldogság nem az a pillanat, amikor elönt az eufória, hanem azok a napok, órák,

amíg eljutok odáig.” (Will Smith)

~°~

Tíz év. Ennyi telt el. Gyakran gondolok az első Napra. Akkor változott meg minden. Azóta sokat nevetek és hiszek. Azt hiszem, ez a legfontosabb.

~°~ 

- Szia! – szólított meg valaki. Hátrafordultam. Egy lány állt nem messze tőlem, hosszú barna haja volt, szinte a földet seperte, és egyszerű, piros egybe ruhát viselt.

- Szia! – köszöntem én is.

- Rose vagyok.

- Anne.

- Te is kilógtál? – kérdezte.

- Honnan?

- A táborból!

- Nem – feleltem.

- Akkor hogy kerülsz ide?

- Én… Nem tudom. – Tényleg nem tudtam.

- Jól érzed magad? – kérdezte aggódón és furcsán nézett rám.

- Sötét van itt – jegyeztem meg válasz helyett.

- Aha. Mint mindig.

- Mi ez a hely?

- Biztos jól vagy?

- Igen, biztos.

Nem értettem semmit. Ezután egy ideig mindketten csak hallgattunk.

- Az meg mi? – Felnézve egy hatalmas kőkaput láttam. Fény volt mögötte, szinte bántotta a szemem.

- Micsoda? Én nem látok semmit.

Lassan tettem pár bizonytalan lépést a kapu felé. Azt hiszem, hogy a Mennyországot láttam mögötte, vagy valami még gyönyörűbbet. Izgatottan megragadtam Rose kezét és húzni kezdtem:

- Gyere, nézd!

- Micsodát?

- Hát nem látod? – torpantam meg.

- Nem… Nem! – Ijedtség tükröződött a szemében. És felismerés. Ő már értette, amit én még sokáig nem.

Kirántotta karját a kezemből, és hátrébb húzódott.

- Csak megnézem – mondtam.

Már csak egy lépés választott el a túloldaltól. Meseszép, igen, az volt. Átléptem a boltív alatt, ám lábam már nem érinthette a földet.

Felébredtem.

~°~

Minden éjjel ugyanott vártam. Nem tudom miért, de nagyon szerettem volna találkozni a különös lánnyal. Rose azonban nem jött, csak a kapu jelent meg, újra meg újra. Minden éjjel megpróbáltam átjutni, de mindig felébredtem, mielőtt átléphettem volna.

Egy éjjel valaki más szólított meg:

- Szia! – köszönt Ő is, akár korábban Rose.

- Szia! – feleltem hátrafordulva.

Egy magas, vörösesbarna hajú fiú állt mögöttem.

- Hát Te meg ki vagy? Még sosem láttalak a táborban.

- Anne.

- Anne, Anne… Nem, a neved sem rémlik. Messzebbről szöktél ide? Nem semmi! Amikor megláttalak, nem gondoltam volna, hogy ilyen vagány csaj vagy! Engem egyébként George-nak hívnak…

- Nem – szólaltam meg halkan. Elhallgatott és kérdőn nézett rám.

- Mi nem?

- Nem láthattál. Mert igazából nem is létezel. Csak álmodlak.

Erre már nem válaszolt semmit. Nagy levegőt vett, mintha valami fontos dolgot szeretne mondani… De végül mégsem szólalt meg.

- Nem ismersz egy Rose nevű lányt véletlenül? – kérdeztem.

- De, persze, hogy ismerem. Jó fej. Találkoztál vele?

- Napok óta itt álmodom. Az első alkalommal ő is itt volt. Most hol van?

- Megbüntették. Lebukott a múltkor.

- Nem szabad kijönnötök?

- Nem.

- Miért?

- Ez a Szabály.

Nem értettem. De azután eszembe ötlött még egy kérdés.

- Itt sosincs világos?

- Nincs.

- Miért?

- Mert ez a Szabály.

~°~

A tábortűz fénye megvilágította az arcunkat. Nevettünk. Mindig nevettünk, ha hármasban voltunk.

- Ez azért kicsit furcsa, nem? – kérdeztem.

- Micsoda? – fordult felém Rose.

- Itt vagyunk a világ legszörnyűbb helyén, ahol az Isten emberi alakban jár, és olyan hatalmas ereje van, hogy elveheti a világtól a Napot, Szabályokat állíthat fel. Miért is? Tényleg… Miért is? Mindegy. És mi itt ülünk, és nevetünk. Furcsa, nem?

- De. Egy kicsit tényleg fura - felelte George. Az arca teljesen komorrá vált, szinte üressé.

~°~

- Emlékszel még a múltkori beszélgetésünkre? – kérdezte Rose.

- A tábortűznél?

- Igen.

- Emlékszem, persze.

- És azt tudod-e, hogy mi történik azzal, aki megvakul?

- Nem lát többet – Nem értettem a témaváltást.

- Igen, de nem erre akartam kilyukadni. Van az agynak az a része, amely a látásért felelős. Amikor a szem megsérül, ez a rész feladat nélkül marad. Azután később megtanul segíteni a többi megmaradt érzékszerv működtetésében.

- Igen, valami ilyesmi.

- Itt úgy tartják, hogy az élethez kettő dolog kell csupán: fény és nevetés. A többi csak a létezéshez szükséges.

- De hát itt nincs is…

- Pontosan. Nincs fény. Ezért csak a nevetés marad. A lényünk azon része, amely a fény befogadásáért lenne felelős, feladat nélkül marad. Érted már?

- Ezért nevettek annyit. – Felismerés cikázott át rajtam – Akkor… Boldogok vagytok-e igazából?

Rose nem felelt.

~°~

- Néha, ha az Isten jókedvében van és mindenki betartott minden Szabályt, visszaengedi a Napot az égre. Percekre csupán, de mi ezekért a percekért élünk. Valami, amit az ember csak ritkán és nehezen szerezhet meg, sokat ér, sokkal többet, mintha minden reggel felkelne a Nap. Hatalmas kincs ez, amiért megéri várni és élni, akár hosszú éveken át. Tudod, mikor feljön a Nap, én is elhiszem, hogy amit néhányan rebesgetnek, igaz. Hogy az Isten valójában jó.

George hangja egészen halk volt, miközben beszélt. Valami különös elszántság tükröződött a szemében.

- Ezekért a percekért maradtunk itt. Ezért az Istenért, aki ugyanúgy jó, mint az a másik, a Te világodban, csak egyszerűen más.

Nem tudtam, mit felelhetnék.

~°~

- Szóval Ti már sohasem mehettek vissza?

- A Kapu eltűnik mindazok szeméből, kik elhatározták magukat e világ mellett. Így mondják. És tényleg így is van.

- Kapu?

- Egy hatalmas kőkapu, mögötte egy másik világ látszik, fényes és gyönyörű.

- Ha átlépnétek a Kapun, felébrednétek?

- Igen. Ahogy azt Te is teszed minden éjjel. A túloldalon már a Te világod van.

- Én meg azt hittem, hogy még egyszer sem sikerült átlépnem rajta…

~°~

Napokig ismét nem találkoztam egyikükkel sem. Egyszer azonban hihetetlen dologra tértem vissza. A világ, az egész Kapu mögötti világ fénybe borult. Percekig csak álltam, nem tudtam mozdulni. A táj halott volt és kopár, ám mégis, a fényben olyan elképzelhetetlenül gyönyörűnek tetszett… És egyszer csak minden értelmet nyert. Megértettem. Megértettem, hogy miért maradnak ott az emberek, miért vállalják a hosszú sötétséget és a Szabályokat. A fénytől mintha minden világossá és igazzá vált volna, úgy éreztem, hogy az örökkévalóságig képes lennék gyönyörködni benne és várni rá. Úgy éreztem, hogy képes lennék hinni benne…

Olyan hirtelen lett vége, hogy feleszmélni sem volt időm. Mindenre sötétség borult ismét, a napfény emléke azonban örökre az szemembe égette magát. Újra látni szerettem volna.

Halk szipogást hallottam, s mikor hátrafordultam, Rose-t láttam meg a földön kuporogva. Válla rázkódott a sírástól. Mellette George ült, magához húzva halkan mormogott neki valamit.

- Mi történt? – léptem oda hozzájuk. George hátrakapta a fejét.

- Anne?

- Igen, én vagyok. Mi történt? – tettem fel újra a kérdést.

Hosszú ideig hallgattak, csak Rose szipogása törte meg a csendet.

- Az Isten… - kezdte George akadozva – Ő igazából nem akart rosszat. Azt akarta, hogy a napfény még nagyobb ajándék legyen. Még drágább kincs. Nem akarta, hogy megint kijátsszuk őt. A tűz… Amit gyújtottunk, amikor itt voltál, egyszer véletlenül elterjedt. Lángolt minden. Fényes volt. Csodálatos. Az Isten… Ő nem akarta, hogy a tűz, vagy más fény miatt a Nap ragyogása elértéktelenedjen. Hogy már ne legyen olyan fontos. Azt akarta, hogy az ajándéka továbbra is maradjon különleges. Ő ezért elvette a látásunkat… Azt mondta, hogy akkor és addig adja vissza majd, amikor a Napot is újra felengedi az égre. Megvakított minket. Mindenkit. De Ő csak jót akart nekünk. Te megérted, ugye?

- Nem! – állt fel hirtelen Rose. Bizonytalanul felém fordult, megérintett, majd ellökött magától. – Menj vissza! Te még megteheted! Tudom, hogy láttad a fényt. Nem maradhatsz itt! Kérlek! Te is csak arra a sorsra jutnál, mint mi! Ha most elmész, nem kell többet visszatérned! Menj! – Szeme könnyes volt, de üres. Fájt belenézni.

A Kapu felé fordultam. Fény látszott mögötte. Egykor szép volt, de most fakónak tűnt és szürkének. Már nem vágytam többet oda.

“Ne várjunk a nevetéssel, amíg boldogok leszünk, mert különben félő, hogy meghalunk, anélkül, hogy nevettünk volna.” (La Bruyére) 

***

Szavazni a bal oldali modulban tudtok!