Novella #5

Márton Szirmai Zsófia

Égő napló

Sosem gondoltam bele, hogy milyen érzés is lehet naplót írni. Papírra vetni az én saját gondolataimat, nyomot hagyni az emberiségben arról, hogy mi is zajlik az életemben, a bensőmben, a gondolataimban. Rengeteg embert ismertem, akik ilyesfajta könyvet vezetnek, és sokak győzködtek arról, próbáljam ki, kezdjek hozzá, jó móka lesz. Nem volt igazuk. Nem volt jó móka. Sőt, egyenesen tragikus dolog lett az életemben, hogy elkezdtem naplót vezetni.

Minden egy évvel ezelőtt történt, mikor az akkori legjobb barátnőm elkezdte ezt az egész naplós dolgot rám tukmálni. Semmi mást nem szajkózott, mint, hogy próbáljam meg, tök jó móka lesz, és ha pár év múlva vissza olvasom a lapokat, milyen nagyokat fogok derülni rajtuk. Végül beadtam a derekam, had örüljön, így azonnal elmentünk az írószer boltba, hogy kiválasszuk a nekem tetsző naplót. Egy fekete-fehér mintás, belül égetett lapú könyvet választottam. Olyannak hatott, mintha egy régi, összeégett füzetmaradványokat bekötöttek, ezzel egy új, modernebb külsőt adva neki. Az oldala mágneses volt, így mikor becsuktam, rögtön odacsapódott a zár az oldalára.

Otthon neki is kezdtem, hogy papírra vessem gondolataim, de ahogy fölírtam a dátumot, és, hogy „Kedves naplóm” (mert általában ezt szokták felírni, nem?), megállt a toll a kezemben és csak bámultam a fehér oldalt. Mégis mit szokás írni egy naplóba? Jó, azt tudom, hogy a gondolatainkat, a belső sugallatokat, a legszentebb titkokat, na de mégis? Az ilyen horderejű szavakat és mondatokat nem szokás csak úgy papírra vetni, főleg nem úgy, hogy azt akárki elolvashatja, ha nem a megfelelő helyre rakja az ember. Én mégis hova tudnám tenni? Nincs semmilyen eldugott hely a szobámban, sem széf, vagy páncélszekrény, ahova eltehetném. Vagyis, tulajdonképpen nem ismerek senki olyat, aki elolvasná, plusz a legjobb barátnőmön kívül nem tudja senki, hogy elkezdtem naplót vezetni. Így hát írni kezdtem:

„Kiskorom óta egy nevelőintézetben lakom, kisebb megszakításokkal, amikor nevelőszülőkhöz kerültem, de valahogy mindig az árvaházban kötöttem ki. Minden esetben azért kerültem vissza, mert nem voltam elég jó azoknak a családoknak, akik kiválasztottak, vagy jött az a bizonyos saját gyerek, akire már régóta vágytak és én csak teher lettem volna a nyakukra. De igazából nem is bántam, hogy mindig visszakerültem, hisz ott voltak a barátaim, ott jártam iskolába, minden odakötött, és valahogy nem éreztem annyira egyedül magam. Mindig is érdekelt, hogy kik lehetnek a valódi szüleim, és, hogy miért dobtak el maguktól, miért nem kellettem nekik. 

Minderre akkor jöttem rá, mikor betöltöttem a 18. születésnapomat, és el kellett hagynom az árvaházat. Rögtön belevettem magam a keresésbe, szerencsére az árvaház dolgozói segítettek nekem, így sikerült a szüleim nyomára bukkannom. Vagyis csak az édesapámra. Igaz, egy másik államban élt, de úgy gondoltam, egy esélyt megér az, ha utána megyek. Hiba volt. Megtaláltam az apám, viszont hatalmasat csalódtam benne. Hatalmas házban és jólétben élt, volt két szép gyereke és új felesége, s amikor beállítottam, hogy „Hello, én vagyok az a lány, akit árvaságra ítéltetek”, elmondta, hogy nem várt gyerek voltam, és amikor kiderült ez az egész terhesség dolog, ő felszívódott, magára hagyva az anyám. Később visszament hozzá, hogy felelősséget vállaljon értem, de mikor megszülettem, anyám belehalt a szülésbe. Apa nem tudta elviselni a gyászt, és azt, hogy én anyára emlékeztetem, így árvaházba adott, elköltözött egy másik államba, új életet kezdett és sosem vette a fáradságot, hogy utánam keressen. Lemondott rólam, teljes mértékben, és az sem érdekelte, hogy éle-e, vagy halok. 

Nagyon mérges lettem rá, eljöttem, és többet vissza se néztem. Megkértem, hogyha eddig nem törődött, ezután se törődjön velem, hagyja, had éljem az életem, és ne jöjjön elő az „én az apád vagyok, azt csinálod, amit mondok” szöveggel.

Összeköltöztem a barátnőmmel és próbáltam élni az életem. Ő talált magának egy barátot, akivel sülve-főve együtt volt és egyre kevesebb időt szakított rám. Mikor megjegyeztem ezt neki, felkapta és vizet és csúnyán összevesztünk. Hosszú ideig nem beszéltünk egymással, és csak nehezítette a dolgot, hogy egy lakásban éltünk. Végül odaköltözött ahhoz a fiúhoz, és megszakadt a kapcsolat. Egy nap, mikor fáradtan érkeztem haza a munkából, ott ült az ajtó előtt, kisírt szemekkel, majd mikor meglátott, a nyakamba borult és a bocsánatomért esedezett. A fiú egy állat volt, többször is megverte, terrorban tartotta és hatalmas akaraterő kellett ahhoz, hogy el tudjon menekülni. Megbocsátottam neki és ott folytattuk a barátságunkat, mint a veszekedések előtt. Akkor megfogadtam magamnak, nem fogok az ő hibájába esni. Tévedtem.

Pár hónappal a kibékülés után megismertem egy nagyon helyes és rendes srácot, aki azonnal levett a lábamról, és teljesen beleszerettem. Mikor megtörtént, aminek meg kellet történnie, jöttek a gondok. Először csak hangos veszekedések lettek, olyan dolgokat mondtunk egymásnak, amit nem gondoltunk komolyan, végül az egyik alkalommal kezet emelt rám és megütött. Utána persze szabadkozott, hogy nem lesz több ilyen, így megbocsátottam neki, mivel nagyon szerettem. De hiába a szabadkozásnak, újra és újra eljárt a keze, minden egyes alkalommal mélyebb és mélyebb sebeket ejtve nemcsak a testemen, de a lelkemen is. Végül barátnőm és a rendőrség segítségével sikerült örökre eltűntetnem a fiú az életemből, de a mai napig nem tudok teljes és normális kapcsolatot létesíteni a fiúkkal, mert minduntalan attól rettegek, ismét megvernek és megaláznak. Jártam ezzel a problémámmal számtalan pszichológushoz, de egyik sem tudott segíteni rajtam, semmilyen kezelés nem segített a helyzetemen. Végül otthagytam az egészet, és éltem tovább az életem.”

Ennél a pontnál megingott a toll a kezemben és újra átéltem azt az időszakot. Visszajöttek az érzések, újra láttam magam előtt a képet, ahogy a földön, vagy ágyon könyörögtem neki, hogy ne bántson többet, majd azt, ahogy ő térdel előttem és a bocsánatomért esedezik, mondván, nem tesz többet ilyet, és, hogy mennyire szeret engem. Sokszor vágta mérgében a fejemhez, hogy az egész az én hibám, hogy miattam olyan, amilyen, hogy az én hibám, amiért kezet emel rám. A mai napig nem tudom, miért is mondhatta azokat a szavakat, nem tudok rájönni, miért lett volna az én hibám.

„Nagy nehézségek árán háttérbe szorítottam a férfi nem iránti undoromat és munkát vállaltam. Egy étteremben lettem pincérnő, és az igazat megvallva nagyon jól éreztem ott magam. Szereztem pár barátot is, bár igaz, egyik sem állt olyan közel hozzám, mint a legjobb barátnőm, de azért számíthattam rájuk, ha úgy hozta a szükség. 

Az egyik ilyen munkanapomon sétált be az étkezdébe egy srác, aki azonnal felkeltette az érdeklődésem. Bár még mindig féltem kapcsolatot kialakítani a fiúkkal, rászántam magam a dologra és nem csalódtam. Egy új barátot szereztem magamnak, és az illető fiú volt. Nagyon kedves srác volt, szőkésbarna hajú, zöld szemű, vékony testalkatú. 

Elég jó baráti viszonyt alakítottunk ki, úgy éreztem, rá mindig számíthatok. Bármikor fel tudott vidítani, legyen szó akár arról, hogy piszok rosszul éreztem magam, ő ott volt és mosolyt csalt az arcomra. 

Így voltunk egy kis ideig, aztán valami megváltozott. Mélyebb dolgokról kezdtünk beszélgetni, és egyre jobban éreztem, hogy megváltoznak az érzéseim iránta. Mellette nem féltem, el tudta velem feledtetni, hogy komplexusaim vannak. Mikor felhoztam neki a témát, hogy mi lenne akkor, ha több lenne köztünk, mint barátság, megváltozott Távolság tartóbb lett, egyre kevesebbet találkoztunk és beszéltünk. Aztán végleg megszakadt köztünk a kapcsolat és hiába kerestem, írtam neki, hogy beszéljünk, nem reagált semmire. Teljesen összetörtem, ugyanis beleszerettem ebbe a fiúba, végre rá tudtam venni magam, hogy érzéseket tápláljak a másik nem felé, és azonnal koppantam a padlón. Teljesen összetörtem, úgy éreztem magam, mint akit átvertek. Úgy tűnt, hogy csak én gondoltam a kettőnk közti valamit barátságnak, csak nekem volt fontos ez a kapcsolat. Én neki olyan voltam, mint egy játékszer, amit kedvére használhat, kedvére játszadozhat az érzéseimmel. És annyi gerincség sem volt benne, hogy a szemem elé álljon és elmondja, mi a baja velem. Dühös voltam rá, de legfőbbként magamra, amiért ismét bedőltem a hímtagú csapatnak.”

Kezemben a toll ismét megremeg, és a könnyeim is eleredtek. Szabad folyást engedtem a könnyeimnek, és nem érdekelt, hogy a tinta szétkenődött, csak sírtam és sírtam. Vissza akartam kapni a barátságát, megint azt szerettem volna, hogy úgy érezzek, mint régen. Vágytam a barátságára, a közelségére és a tudatlanságra, ami akkor körüllenget engem. 

„ Nem tudtam túltenni magam a dolgon, sokáig úgy jártam-keltem, mint egy zombi, kisírt szemekkel szolgáltam fel, és őszintén bevallom, úgy is éreztem magam, mint egy élőhalott. Nem hiszem, hogy valaha is találnék még egy ilyen barátot, sőt, egy ilyen fiút sem. Megrendült a bizalmam a férfi nemben, nem gondolom, hogy valaha is meg tudok bocsátani neki, de minduntalan várom, hogy belépjen az étterembe és ugyanolyan hévvel és kedvvel kapjon fel és öleljen magához, mint azokban a régi időkben…”

Leejtettem a tollat a földre, összecsuktam a naplót és sírtam tovább. Már megbántam, hogy engedtem barátnőm kérésének, csak újra felszakítottam a régi sebeket, és ismét pocsékul éreztem magam. 

Döntésre jutottam. Felálltam, odaléptem a kukához, majd beledobtam a könyvet. Fogtam a gyufás dobozt, előhúztam egy szálat, majd meggyújtottam. Csak néztem, ahogy sercegve tűz keletkezik, majd a meggyulladt szálat a kukába hajítottam. A papír azonnal lángra kapott, ahogy a körülötte levő többi szemét is. Nem érdekelt, hogy mi történik, csak figyeltem a pattogó lángokat és a lángokkal együtt temettem el a régi életem. Néztem, ahogy a lapok, amiket teleírtam, egy másodperc alatt hamuvá égnek, és nem teszek semmit a megmentése érdekében. A naplóval együtt a lelkemet, a szívemet is eltemettem, és megfogadtam, többé nem leszek gyenge lány, akin mindenki átgázolhat. Erős nő leszek, céltudatos, akit senki nem bánthat. Megvédem, ami az enyém és keményen fogok dolgozni, hogy minden álmomat valóra válthassam. 

Addig bámultam a lángokat, míg parázsló hamu lett belőle a kuka alján, és örökre eltűnt a napló, ami az életemet tartalmazta…

***

Szavazni a bal oldali modulban tudtok!