Julie Kagawa - Vaskirály

Sziasztok!

Julie Kagawa könyveivel már nagyon régóta szemeztem, de eddig sajnos nem volt lehetőségem elolvasni őket. Nemrég viszont végre hozzájutottam az első részhez, és alig két nap alatt ki is végeztem.

Nem sokkal később a másodikat is. 

"Meghan Chase-re titkokkal teli sors vár – olyan, amit még kigondolni sem tudott volna.

Valami furcsa mindig volt Meghan életében; már hatéves kora óta, amikor édesapja eltűnt a szeme elől. Az iskolában sem tudott teljesen beilleszkedni… és otthon sem.
Amikor egy gyanús idegen kezdi távolról figyelni, és tréfakedvelő legjobb barátja egyszeriben a védelmezőjévé válik, Meghan érzi, hogy minden meg fog változni, amit csak ismer.
De a valóságot álmában sem tudta volna elképzelni – hogy ő egy mesebeli Tündérkirály lánya, és egyben tehetetlen báb egy öldöklő háborúban. De idővel kiderül, mire hajlandó azért, hogy megmentsen valakit, akit szeret, vagy hogy útját állja egy rejtelmes gonosznak, akivel egyetlen tündér sem mer szembenézni… és hogy megtalálja-e a szerelmet egy ifjú herceggel, aki szívesebben látná őt holtan, semhogy közel engedje jeges szívéhez." 

Nem akarok hosszú kritikát írni róla, mert őszintén szólva nem hagyott bennem mély nyomot, átlagos volt, egyszeri olvasmány.

De ha már kiraktam a várható kritikák közé, pár szót csak firkantok róla.

Tehát, adott Meghan, a disznótenyésztő mostohalánya, akit a családja néha elfelejt, az öccse pedig állandóan mumusokkal traktál. De Meghan azért szereti őket.

A születésnapja környékén aztán furcsa dolgok történnek körülötte, kiröhögi az egész iskola, sötét herceget lát egy lovon gubbasztani, az öccse letépi a nyuszija fejét, stb.

A körülmények összjátéka végett Meghan belép Sohaföldre, a Szentivánéji álomból ismert Robin pajtással (alias Puckkal), hogy rendet teremtsen, és visszatérhessen a régi életéhez.

Igen ám, de semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik, ha egy Télherceg kerget végig a fél országán, és csak a szürke macska lengedező farkát követve menekülhetsz előle, plusz még ádáz vastündérek is feltűnnek a színen.

Alapjáraton ez egy nagyon jó ötlet volt, és nagyon szépen kidolgozott. Tündérország zseniálisan lett megteremtve, a látványvilága fantasztikus. A lények különlegesek, a főhős kalandjai érdekesek, izgalmasak.

Ami arculcsapásként ért, az a Meghan jelleméből fakadó eszeveszett sötétség. Régen olvastam ennyire idegesítő szereplő szemszögéből, aki folyton zokog (legalábbis a második részben), egy csomószor abszolúte felesleges dolgok miatt aggódik, és minden kötetben talál egy szót, amit állandóan ismétel. Az első részben speciel az irdatlant imádta, annyira rajongott a kifejezésért, hogy minden második fejezetben ezzel a szóval írta le, ha valami nagy.

Szerelem terén totálisan vak. Belezúg abba, aki meg akarja ölni, miközben a másik srác meg mindent megtenne érte. Életemben először fordult elő, hogy nem a nyilvánvalóan jobb pasinak szurkoltam a könyv olvasása alatt.

Ki az a nyilvánvalóan jobb pasi? Hát az érzelemsivár, gyakorlatilag lassan már emósnak is elmondható Ash herceg, aki éldegélt néhány száz évet, vagy ezer traumán esett át, és most fapofával tengeti az életét miközben mindig arra játszik, hogy megölesse magát.

Mondom én, tiszta emós.

Persze ettől függetlenül voltak nagyon jó pillanatai, amikor már olvadozhattam volna a könyv előtt… Ha nem lenne egy átkozott jégtömb az egész srác.

Tényleg jól néz ki, megvannak benne a tipikus "jópasi jegyek", de számomra eléggé elbénázta az összhatást a mazochista hajlama.

A másik ipse Puck, aki szintén több száz éves, ennek ellenére jókedvű, vidám, vicces, és a legszorultabb helyzetből is képes kimenteni Meghant.

Az első részben még labdába sem rúghatott Ash mellett, de mikor Ashre rájött az Edward-effektus, megspékelve egy kis Rómeó és Júliával, én már egyértelműen Puckra mutattam.

Meghan tulajdonképpen saját magát hajszolta bele a szerelmi háromszögbe, természetesen mind a kettőt szereti, de a legtöbb sötétséggel ellentétben ő képes dönteni. És zokogni. Jó sokat.

Felbukkannak még szereplők a Szentivánéji álomból Puckon kívül. Itt van a nagy Oberon a szarvasagancsával, meg Titánia, aki egy féltékeny liba.

Ó, és feltűnik még a színen a korábban említett szürke macska, Kacor. Kacorkám, te vagy a legnormálisabb az egész bagázsban. 

Amikor minden összedőlni látszik, amikor már azt hisszük, kinyírják a főszereplőt, Ash belehal a depressziójába, vagy Puckot elgázolja egy fatörzs, megjelenik Kacor, aki kihúzza a bagázst a pácból.

Minden helyzetben képes hidegvérrel helyt állni, megmenti a hőseinket, különleges kapcsolatai vannak, okos, ravasz, rafinált.

*sóhaj*

Kacor tényleg egy király.

*zavart nézés*

Most akkor belezúgtam egy beszélő macskába?

A cselekmény érdekes volt, habár nem túlzottan fordulatos. Inkább az izgalmak és az akciójelenetek vitték előre a történetet.

Persze így is belassult néha, vontatott lett, de ezen gyorsan túllépett az írónő.

A világfelépítés nagyon jó, fokozatosan ismerjük meg Sohaföld minden eldugott kis szegletét, az Udvarokat (és az idióta szabályaikat).

A szerelmi szál girbegurba, nem tudom, mi lesz belőle. Meghan szerencsére minden, csak döntésképtelen nem, bár a második rész vége után erősen kétlem, hogy akármilyen úton-módon fordulhat a kocka.

Összességében egy igazi fantasy, szerelmi szállal, csodaszép látvánnyal, különleges lényekkel. Humoros, romantikus, izgalmas… És ennyi. 

Nekem nem volt több egy sorozatnál, amit majd a szabadidőmben bújok. Nem volt elég maradandó, hogy később is elővegyem.

Azoknak ajánlom, akik el akarnak szabadulni a mindennapokból, a tündérek világába akarnak repülni, ha nem is sok időre, de néhány órára mindenképp.

Honey korábban felhívta rá a figyelmem, hogy az olyan könyvekről is képes vagyok negatív kritikát írni, amik amúgy tetszettek. Ha ez esetben is így történt, légy szíves, a pontokat nézzétek. :D (Amik amúgy az első és második részre is vonatkoznak!) 

Pontozás: 5/4

Írta: Pocok

U.I.: Megint nem sikerült rövid kritikát írnom... Ez kezd szokásommá válni.