Novella #4

Boldizsár Éva

A tűz érintése

„Kedves Naplóm!
Tudom nagyon régen írtam neked, amit nagyon röstellek! Akartam írni, becsszó, esküszöm, csak mostanában minden megváltozott bennem. Vagyis nem minden, csak érzem, legbelül már nem vagyok ugyan az, aki voltam. Lehet, butának hiszel, amiért nem tudom szavakba önteni a gondolataim, de amióta megláttam azt a furcsa idegent minden megváltozott…
Szüleim házassága felbomlott, amit nagyon nehezen hevertem ki, most anyával élek egy kis városkában. Még nem tudtam igazán beilleszkedni, új suli… új idegenek, akik megbámulnak. „Ott az új lány… nézzétek milyen furcsa…” – nap, mint nap ezeket hallom, pedig ha tényleg megismernének. Nekem elég lenne egy „szia, hogy vagy?”
Minden könnyebb lenne. Amiről még nem meséltem neked, a bátyám egy szó nélkül elhagyott minket, engem és anyát. Már semmit sem tudunk róla, egyszerűen eltűnt, még tőlem sem köszönt el.
Nagyon hiányzik Peter!

Amiről még nem írtam neked, az-az idegen fickó, akit csak megemlítettem. Egyik reggel sietve mentem iskolába, éppen késésben voltam (akkoriban sokszor) az utcánkban gyalogoltam felfelé, ő meg engem nézett. Olyan érzésem támadt, mintha engem várna, lassítottam a tempómon, mert nagyon megijedtem tőle. Eléggé magasnak tűnt messziről… Fekete köpenyt viselt, mikor késő tavaszi időben elég volt a vékony pulcsi. A csukja teljesen az arcába lógott, így nem láttam őt rendesen. Viszont a szemére emlékszem, azokra a gyönyörű égszínkék szemekre, amik megbabonáztak akkor és még most is, ha visszagondolok rá. Utána kezdődtek a gondok anyáék folytonos veszekedése, a válás kijelentése, Peter eltűnése, azóta csak rossz dolgok történtek velem.
Nem tudom, mit tegyek, próbálok mindent megemészteni és mosollyal az arcomon eljátszani, hogy minden rendben van. De már legbelül kezdek összeomlani, lehet, elvesztettem a maradék józan eszem vagy már kezdek megőrülni. A sok stressz ilyen hatást vált ki belőlem, de egyre csak arra a fiúra tudok gondolni, mostanság teljesen szét-szórt vagyok.
Most mennem kell, anya haza jött…
Bocsáss meg, kedves kis naplóm! Remélem ezek után, már többet tudok neked írni. „
Azzal leraktam a vajszínű szaténborítású füzetecskémet, mint mindig most is az éjjeli szekrényem fiókjába rejtettem az egyetlen kincsem. A nap hátralevő része hamar elment, anyával megcsináltuk a vacsorát, beszélgettünk és tv-ztünk együtt, ahogy mostanság minden áldott este. Jó éjszakát kívántam neki, elmentem zuhanyozni és aludni. Másnap hajnalban zaklatottan ébredtem, megint forgolódtam. Az-az álom kísért engem, minden éjjel ugyan az, nem tudok tőle szabadulni. Valami kastélyféleségben sétálgattam és mulatoztam, ha jól emlékszem egy bálon vettem részt. Gyönyörű félpántos földig érő estélyiben táncoltam egy nálam pár évvel, idősebb férfiúval, akinek égszínkék szemei elkápráztattak. Végül egyedül maradtam egy elhagyatott folyosón, ott ültem egy magam és a vörös hajamból lángok csapkodtak. Valahogy itt mindig felkeltem, nem értem miért van ez velem. A további két órában már csak forgolódtam és az álmomat próbáltam tanulmányozni, nem volt egyszerű.
- Emily, keljél! Többet nem késhetsz el a suliból! – hallottam meg anya hangját a szobaajtómból. Kimásztam az ágyamból egyenesen a szekrényemig. Pár percig csak álltam előtte, aztán kivettem a kedvenc farmerem, hozzá egy lila V kivágású rövid ujjú felsőt. Átmentem a fürdőszobámba, megfésülködtem és feltettem egy kis sminket magamra.
- Jó reggelt Em. – mondta anya, kikészítve kettőnk reggelijét.
Nekem a kedvenc csokis zabpelyhem, magának egy szendvicset készített serényen.
- Jó reggelt anyu! – válaszoltam neki leülve a székemre, ő mellém ült, ahogy mindig.
- Köszönöm a reggelit, de most mennem kell. – puszit nyomtam anyukám arcára, bekanalaztam az utolsó falatokat. Utána felfutottam a fürdőbe, gyorsan fogat mostam, összepakoltam a táskám. Leszáguldoztam a lépcsőn, mivel megint késésben voltam, felvettem a bőrdzsekim.
- Várjál, kidoblak a sulinál! – kiáltott utánam anya.
- Megvárlak a kocsinál. – kiáltottam vissza és bevágódott mögöttem az ajtó.
- Legközelebb előbb kellene kelned, minden reggel nem vihetlek iskolába. – figyelmeztetett és szidott meg egyszerre.
- Tudom és sajnálom, legközelebb előbb kelek ígérem.
- Én is így gondoltam, kisasszony.
- Még egyszer, köszönöm a fuvart. Szia, este találkozunk. – öleltem meg anyukámat, kiszálltam a kocsiból.
Az második emeleten volt az első órám, csengetésre nyitottam az iskola ajtaját. Nem sokáig jutottam, mert egy fiú nekem jött és rá estem, az ajtó kellős közepén elterültünk.
- Nagyon sajnálom, nem vettelek észre. – mondtam neki. Felnéztem rá és leesett az állam, két gyönyörű égszínkék szempár nézett a szemembe.
- Én sajnálom, nem a te hibád. Nem láttalak, ilyenkor senkivel sem szoktam össze futni, eddig úgy tudtam csak én lógok folyton. – mosolygott rám teli vigyorral. Ó remek, még egy rossz fiú, aki folyton megszegi a szabályokat, gondoltam magamban.
- Igen csak te szoktál lógni, én késésben vagyok. De szerintem jól el is késtem most miattad. – morogtam magam előtt, miközben felkeltem a földről.
- Nem kell mindent rám fognod, csak kedves akartam lenni. – dünnyögött ő is, közben már egymással szemben álltunk.
- Hát akkor jó lógást, én inkább órára megyek. – fejeztem be a beszélgetést, de elkapta a karom.
- Várj, inkább elkísérlek. Hol kezdesz? – kérdezte, mire csak bambán bámultam rá.
- A másodikon, ha jól emlékszem 207-es teremben. – próbáltam összeszedni a gondolataimat.
- Akkor te vagy az új csaj? – kérdezett, közben most ő nézett rám bambán.
- Igen, te meg az osztály nagymenője? – kérdeztem vissza, miközben már a terem felé sétáltunk. Az ajtó előtt megálltunk, nem tudtam mit mondhatnék még neki.
- Akkor óra után találkozunk. – mondtam neki, ő bólintott.
- Kicsengőre visszaérek, várj meg itt. – mondta és egy puszit nyomott az arcomra. Minden szavam elállt csak bólogatni tudtam. Nagy vigyorral az arcán elsétált, én pedig bementem órára készen állva egy nagyobb leszidásra. A nap további része hamar eltelt minden szünetben találkoztam vele, együtt mentünk órákra, úgy kb. kettőre ő is beült.
- Még meg sem kérdeztem, hogy hívnak. – szólalt meg egyszer csak, akkor jöttem rá én sem tudom még a nevét.
- Emily, Emily Johnson. Téged, hogy hívnak? – kérdeztem vissza.
- Dean, Dean Willson. Örülök, hogy letaroltál Em. – nevette el magát.
- Én is örülök, hogy neked mentem. – nevettem vele együtt.
- További szép napot neked, holnap találkozunk. – újabb puszit nyomott az arcomra és ott hagyott a folyosó közepén. Bementem az utolsó órámra, csak rá tudtam gondolni, azokra a kék szemeire, a kisfiús mosolyára, mai eltöltött napra. Gyorsan eltelt a 3/4ed óra, csöngetéskor felpattantam a székemről, de rá jöttem nincs, ki miatt siessek. Hamarabb haza értem, mint gondoltam. Csináltam magamnak ebédet, aztán felmentem a szobámba úgy döntöttem neki állok tanulni. De a gondolataim nem hagytak nyugodni, így inkább elővettem a naplómat.
„ Kedves Naplóm!
Nem fogod el hinni mi történt velem, elkezdtem barátkozni, vagyis egy fiúval egymásnak mentünk ma reggel. Ő nem olyan, mint a többiek, szóba állt velem és minden szünetben beszélgettünk. Igaz nem jött be az órák többségére, de legalább szünetekben velem volt. Deannek hívják, olyan gyönyörű kék szemei vannak, szőkésbarna hajához tökéletesen passzolt, mint az álmomban lévő srác, talán ő volt az. A napom ezzel, sokkal jobb lett, csak ne gondolnék rá ennyit, akkor tudnék tanulni is. Remélem holnap is összefutok vele, csak nem úgy, mint ma nem szeretnék újra rá esni. Most mennem kell, mert még semmit sem tanultam.
Remélem holnap is tudok neked írni valami jó hírt.”
A napjaim többsége ugyan úgy telt el, reggelente gyorsan elkészültem, nehogy elkéssek. Gyalog mentem iskolába, suli bejáratánál ott várt rám Dean, egyre többet jár be órákra. Lehet jó hatással vagyok rá, a hetek hamar elteltek, én pedig kezdtem megszeretni az új iskolát. Néha még suli után is együtt vagyunk, eljön hozzám és segítek neki tanulni, a jegyei is kezdenek javulni. Sőt a rémálmaim is elmúltak, ennek nagyon örülök!
- Hé Em, figyelj egy kicsit. – mondta nekem az egyik szünetben, de nem figyeltem igazán.
- Emily, kérlek, figyelj rám egy kicsit! – kért rá újra Dean.
- Mondjad Dean. – néztem fel rá, de nem nézett a szemembe.
- Lesz szombaton egy bál, itt a suliban. Arra gondoltam elmehetnénk rá mi ketten együtt. Mit szólsz hozzá? – kérdezte tőlem, kissé zavarban van.
- Ez most egy randi? – kérdeztem vissza csillogó szemekkel. Az igazat megvallva mindig is nagyon tetszett nekem.
- Hát, ha benne vagy, akkor igen. – végre a zöld szemeimbe nézett.
- Persze, de értem kell jönnöd. – böktem meg a vállát nevetve.
- Az csak természetes kisasszony. – nevette el magát ő is.
A hét további napjai gyorsan elteltek, hét közepén anyával megvettük a ruhámat, egy gyönyörű hosszú lila félpántos ruhára esett a választásom. Szombat este puccba vágtam magam, halovány lila sminket tettem fel, vörös hajam kiengedve hagytam, így a hátamra hullottak hullámos fürtjeim. Hófehér bőrömet kiemelte a lila anyagú ruha, tűkön ülve vártam Dean mikor kopogtat az ajtónkon. Kopogást hallottam az emeletről, gyorsan lefutottam és ajtót nyitottam. Dean állt velem szemben fekete öltönyben, sőt egy lila nyakkendőt is viselt.
- Gyönyörűen festesz. – mondta nekem, egy puszival köszöntve.
- Köszönöm, te is jól nézel ki. – válaszoltam formaságból, tényleg olyan tökéletesnek tűnt.
- Indulhatunk? – kérdezte meg kezét nyújtva felém.
- Igen, csak elveszem a cipőm. – gyorsan bele bújtam a magas sarkú lila lakkcipőmbe.
Megfogtam a kezét, kivezetett a házból egy fekete 67’s Chevrolet Impala-ig, kinyitotta előttem a kocsi ajtaját úriember módjára. Mosollyal az arcomon szálltam be, ruhámat magam alá tűrtem, gyorsan körbefutotta az autóját és beszállt, hamar a suliba értünk. Minden nagyon jól ment, igaz minden körülöttünk lévő ember megbámult, de nem zavart Dean mellettem volt. A tornateremben volt egy táncparkett, lassan besétáltunk és elkezdtünk lassúzni. Sosem táncoltam még egy ilyen fiúval, aki tetszett volna titokban. A szám véget ért, mi pedig szétrebbentünk, s a pillanat elmúlt. Kettesben az italpulthoz sétáltunk, kért nekünk egy-egy pohár üdítőt, nem tudom mit raktak bele, de nem látszott alkoholnak.
- Táncolunk? – kérdezte tőlem Dean, csillogó szemekkel. Hevesen bólogattam mosollyal az arcomon és újra a karjaiba kerültem. A zene ritmusára dülöngéltünk először csak lassan, aztán belelendültünk egymás után háromszor megpörgetett aztán hátradöntött és lassan felemelt.
- Mindjárt jövök, ki kell mennem. – suttogtam a fülébe, bólintott. Kibontakoztam a karjaiból és elindultam ki egészen a WC-ig, több lánnyal találkoztam benn, akik önfeledten csacsogtak egymással, mikor beléptem elhallgattak.
- Téged Emilynek hívnak ugye? – kérdezte tőlem egy alacsonyabb fekete hajú vágott szemű lány.
- Igen. – válaszoltam egyszerűen.
- Te jöttél Dean-nel? – kérdezte egy másik szőke hajú bombázó kinézetű, bólintottam csak.
- Jó lesz, ha leszállsz róla, ő az én pasim. Még egyszer meg ne lássalak vele. – fenyegetett meg a szőkeség.
- Mi csak barátok vagyunk. – válaszoltam neki, kissé ingerülten.
- Nem hallottad Sophia-t? Ne is mutatkozz vele! Megértetted új lány? – kérdezte a kínai.
- Elég legyen Lusi! Reméljük elsőre is megértette. – teremtette le a lányt.
Többet nem szóltam, kimentem a női mosdóból egészen a táncparkettig ott körbe néztem, de sehol sem találtam Dean. Így fogtam magam és egyedül haza sétáltam semmi kedvem sem volt többet ott maradni ezek után. Otthon kibújtam a cipőmből és felsiettem a szobámba, kiválasztottam a kedvenc pizsamám. Letusoltam forró víz alatt bele bújtam a kedvenc sötétkék pólómba és a világos színű rövidnadrágomba. Kimentem a fürdőmből, de nem erre számítottam. Dean feküdt az ágyamon és a naplómat olvasta nagy bele éléssel.
- Te meg mit keresel itt? – kérdeztem tőle felháborodva.
- Én csak.. – kezdett bele, de megakadályoztam.
- Ne mondj semmit! Mit keres nálad a naplóm? – már nagyon mérges voltam rá és mindenkire.
- Megtaláltam az ágyadon, gondoltam bele olvasok egy kicsit. – válaszolta nekem.
- Ez titkos, azért hívják naplónak! Add ide! – rivalltam rá, kikaptam a kezéből. A napló a kezemben elkezdett lángolni, ijedtemben a földre ejtettem. Az összes lap lángra kapott feketeséget hagyva maga után, minden titkom oda vész.
- Nyugodj meg Em! – mondta nekem Dean előttem teremve.
- Te mit keresel előttem? Mi vagy te? Én mi vagyok? – kérdések sorát zúdítottam rá egyszerre könnyeim folytak végig az arcomon.
- Kérlek, nyugodj meg, mindent elmondok idejében. Én vagyok a te védelmeződ. Rajtad múlik az én világom sorsa, te vagy a kiválasztott…

***

Szavazni a bal oldali modulban tudtok!