Novella #19

Loveless

Giselle

Csupán egy árnyék voltam.

Éjjelente hangtalanul, láthatatlanul suhantam végig a világon. Nevemet én magam sem tudtam már, de nem is számít. Ugyan,mi lehet lényeges évmilliók távlatából? Én voltam az örök, az elmúlhatatlan, a gúzsba kötött rab lélek örök kárhozatra ítélve ezen a világon.

Egykor nekem is volt atyám; szeretett, dédelgetett, fogta a kezem, de múltak az évezredek, és a világ változásával nekem is változnom kellett.

Kiválasztott lettem, feladatot kaptam. Magányos és szörnyű feladatot, de mégis magasztosat.

Hátrahagytam hát atyám, testvéreim, otthonom, hogy viseljem, amit rám szabott ő, aki nekem a mindenem volt. Ha tudtam volna, hogy fekete köpenyem vér áztatja majd, zöld szemeim csak halált láthatnak, esküszöm, szembeszálltam volna vele.

Ősi voltam, mint a szelek, a hegyek, a folyók, sőt, még annál is sokkal régebbi. Nem lehetett előlem elfutni, mégsem üldöztem senkit.Halkan belopóztam csupánoktalanul nyitva hagyott ablakokon, megkísértettem gyenge, fáradt lelkeket, szétszakítottaméleteket, akár erővel magammal rántva őket a sötétségbe. Még ennyi idő után is megrendülök, milyen ostoba az ember. Mennyire ragaszkodik koszos, alantas földi életéhez; ehhez az értelem nélküli, borzalmakkal teli léthez, amit én sohasem éreztem át.Azt mondták, csak egy életük van, mégis úgy éltek, mintha semmi sem számítana. Ó, hányszor láttam már, ahogy lábam elé borultak, könyörögtek, esdekeltek, sírtak és remegtek a kegyelemért.

Ám azt tőlem hiába is várták. Nem az én tisztem kegyelmet adni, és ha az lenne, sem tenném meg. Mert aljas az ember. Nincs már benne semmi felemelő. Nem él, már csak a vágyainak, elpusztít mindent, amit úgy hisz, nem tud irányítani.

Nem retten tőle, hogy egy nap úgyis találkozunk. Azon a napon minden egyes undok példány térdre borul előttem. Ki tiszteletből, ki félelemből, ki pedig csupán azért, mert nem tehet mást. Én pedig elveszem, ami nekem kijár.

Így ment ez, mióta világ a világ.

Míg meg nem ismertem, Őt.Giselle volt a neve.

Franciaországban háború dúlt, betegségek tizedelte a népességet, így hát rám is nagy szükség volt. Párizstól nem messze, Saint-Claire-sur-Epte-ben jártam. Hamar elvégeztem dolgomat, és továbbállni készültem, mikor utam a falu melletti erőbe vitt. Orrom megtelt már az elmúlás szagával, vágytam végre új illatokra, új ízekre. Letértem hát előre meghatározott utamról, remélve, hogy felfrissíthetem érzékeim tompultságát. A fák árnyékában én is új életre keltem.

A fák… Melyek legalább olyan ősiek, mint én. Mennyit tudnának mesélni a múltról, ők szegények, akik némán nézték végig mindazt, amit én, egy helyben állva tűrtek minden borzalmat, mégis megmaradtak fenséges, földi lényeknek. Otthont és menedéket adva az embernek. Megbocsátásuk tiszteletre tanított és becsületre, kivívták ámulatomat, azzal a hangtalan méltósággal, mely annyira sajátjuk volt.

Ágaik alatt elhaladva csontos kezemmel meg-megérintettem őket, félve, hogy nem örülnek jelenlétemnek. Ám ők szeretettelés befogadással köszöntöttek. Puha, zöld leveleik körülvettek, simogattak és óvtak. Girbe-gurba ágaik tereltek egyre mélyebbre a rengetegben, újabb csodálatos pompát tárva megfáradt tekintetem elé.

Lépteim egy virágos mezőre vittek, a lábszárig érő pázsitot finoman lengette a szél, s a madarak dala oly hívogató volt, hogy szívem nem tudott ellenállni.

Suhanni kezdtem, egyre közelebb és közelebb, be akartam járni e csodálatos táj minden részletét, örökre magamba akartam szívni ezt a pompás, ismeretlen helyet.

Átadtam magam a természetnek, míg tekintetem észre nem vett egy piciny kislányt.

Úgy hat éves lehetett. Gyönyörű, szőke haja volt. Egy virágos mezőn állt, a szellő játékosan borzolta a selymes tincseit. Kék szeme olyan, akár a tavaszi tó, ami hullámok nélkül simul bele a zöld fű tengerébe. Szempillái, mint a nád, sűrűn körbevették a csillogó szempárt.

Ajkán – mely valamely édes, piros gyümölcs nyomait viselte – nyugodt, és bájos mosoly bujkált.

Alacsony termetű, nekem alig ért a derekamig. Apró keze folyton fehér virágos ruháját fogta a meglebbenő fuvallat miatt.

Rózsaszín cipőcskébe bújtatott lábai szinte alig érték a talajt, ahogy vidáman ugrándozott a mezőn. Majd meg-megállt, percekre elveszve, a távoli táj szépségét figyelte. Ahogy a nap sugarai érték, szinte felfedezni véltem halvány glóriáját.

Félve közelítettem csak felé, azt gondoltam külsőm elrettentené, lényem megrémítené. Így hát biztos távolban megálltam, és némán figyeltem. Olyan csoda volt ő, amilyennel nem találkoztam még végtelen életem során. Őt nézve hirtelen elmúlt minden bánatom. Tagjaim megteltek élettel, vidámsággal, szeretettel. Mindezen érzések, azt gondoltam, belőlem már kihaltak. Hála ébredt bennem ez irányt a csepp kislány iránt, aki ráébresztett, én még mindig élek.

Akaratlanul, lábaimnak nem tudván parancsolni, közelebb araszoltam. Reszkettek tagjaim, hiszen tudtam, amint tekintete rám vándorol majd, iszonyat tölti el őt. A játékos mozdulata megdermedt, midőn rám pillantott, s egy pislantásra mintha rettegés ült volna ki az arcára. El akartam menni, nem állt szándékomban megzavarni ennek az ártatlan lánynak az önfeledt, boldog játékát.

Ám észre sem vettem, ő már ott állt előttem. Szemei elszántan, de kedvesen csillogtak. Bámulattal tekintett fel rám, hiszen oly óriásinak tűntem mellette.

Piciny kezét felém emelte, s én féltem. Bevallom, féltem megérinteni. Rettegtem attól, hogy egyetlen érintésem minden bájt, minden kedvességet kiűzhet ebből a bűntelen kis lényből.

– Miért félsz tőlem? – kérdezte olyan gyengéden, mintha csak pillangó szárnya rebbent volna.

Nem tudtam, mit feleljek. Hogyan is retteghetnék én tőle, mikor magam vagyok az ijesztő szörnyeteg? De itt ez az embergyermek, és ilyen ártatlanul néz rám.

– Hát nem tudod, ki vagyok? – hangzott fémes recsegésű, zord hangom.

A pici lány egy percre elhallgatott. Úgy láttam, erősen gondolkodik valamin. Nem tudtam, vajon azon, hogy ki lehetek, vagy csak megjelenésem különösségén.

– De igen – válaszolta végül eltökélten. – Ismerted a szüleimet.

Meglepett. Bármennyire vizsgáltam is arcvonásait, nem emlékeztem, hogy valaha is hasonlókkal találkoztam volna.

– Most értem jöttél? – kérdezte nyugodtan. Én pedig megrettentem.

Hogyan is gondolhatja, hogy miatta vagyok itt? Milyen jogon vinném el őt, akiben ennyi élet, ennyi csodálatosság lakozik?

Megfogta a kezem.

– Nem baj, ha értem jöttél – szólt gyengéden. – Gyere, mutatok valamit.

Azzal magával húzott, keresztül a kis réten. Lepkék kergetőztek vidáman, ám én éreztem, hogy a fák mégis dühvel figyelnek. Haragjukat váltottam ki azzal, hogy hagytam a kislánynak, hogy megismerjen.

A horizonton egy öreg faviskó tűnt fel. A teteje már roskadozott, ajtaja is hézagosan zárt, ám a kis kert, mely szőnyegként simult lábunk alá, gyönyörűséges virágoktól pompázott. A hatalmas ablakokat színesre festették, és leheletvékony függönyök zárták ki a túlságosan erős napsugarakat.

A házikóban csak egy szoba volt. Sarokban egy ágy, azon pedig egy kutya feküdt. Jöttünkre fel sem kapta a fejét, csak hevert ott némán, ki tudja mióta.

Giselle odasietett, és megsimogatta. A nevén szólt hozzá, és halkan megnyugtató szavakat suttogott a halott eb fülébe. Összeaszott szívem fájdalmasan rándult egyet.

A kislányt – az életemre esküszöm – nem ismertem fel, ám felrémlett egy halvány emlék egy ugyanilyen kutyáról.

Öt éve is megvolt már, hogy Franciaországban jártam. A pestis felemésztette a várost, az én szabadidőmet is kitöltve. Indulás előtt utolsó körömet tettem az egyforma kisházak tengerében. Betértem egy fehér épület legfelső emeletére.

Érkezésemet nem láthatta senki, ám egy kutya vadul ugatni kezdett. Nem volt, aki lecsitítsa. Az emberpár az ágyukban haldokolt. Közelebb léptem, és az állat fejére tettem aszott kezem, aki azonnal mély álomba merült. Odalebegtem az ágyhoz, néztem a férfi és a nő szenvedését. Egyebet nem is tehettem. Még nem jött el az én időm.

Erőm ugyan lett volna, hogy megmentsem őket, de saját életemmel fizettem volna érte.

Leültem az ágy végében elhelyezett lócára, és csak vártam. Néztem, hogyan telik el az éjszaka, miként bukkan fel a nap, az elmúlás fertőzte várost köszönteni.Míg végül, hosszú órák elteltével két sípoló tüdő utolsó levegőjét engedte a szabadba. Ekkor felálltam, és megtettem, ami örök időktől kötelességem.

Akkor oda sem figyeltem, de mintha a szoba sarkában, egy hófehér bölcsőben egy gyermek pihent volna. Látni ugyan nem láttam őt, de a jelenlétét még aenyészetnél is erősebben éreztem. Vele nem volt dolgom, számomra ő érdektelen volt. Emlékeim tisztulni kezdtek.

Hát ez volt az az eb, akit akkor mély álomba ringattam. És Giselle az emberpár gyermeke lehetett. Fájdalom szorította össze a mellkasom.

A gyermek kezével intett, hogy menjek közelebb.

– Francoise felrepült az égbe, tudod? – kérdezte, és a szavai gyermeki bölcsességről árulkodtak. Úgy néztem rá, mintha nem tudnám, miről beszél, mintha nem lennék részese minden nap egy-egy szörnyű végjátéknak. Egyetlen könnycsepp csordult ki szemem sarkából. Nem hittem, hogy ez megtörténhet.

– Ne sírj – vígasztalt Giselle. – Ő már odafönt van. A mama és a papa majd vigyáznak rá, és játszanak vele.

Az apró tenyér végigsiklott barázdált, száraz, sötét arcomon. A melegsége szinte égetett.

– Én is oda szeretnék menni. Magányos vagyok itt. Jó volna nekem mamával, papával és Fracoise-zal – jelentette ki.

Hitetlenkedve néztem rá.

– Tudom, hogy te el tudsz vinni oda.

Csak bólintottam, mert a szavaim cserbenhagytak. Mit is mondhattam volna neki?

Az elhatározása szilárd és megingathatatlan volt. Én pedig, hosszú életem során először, nem éreztem tehernek azt, amit meg kell tennem.

Giselle lefeküdt az ő Francoise-a mellé, én pedig betakartam őket. Fekete csuklyám sötét képembehullott, leért egészen az arcáig. Kissé feljebb tolta, és szelíden mosolygott. Hála csillant a szemeiben, és nyoma sem volt bennük a félelemnek. Belém hasított az érzés, hogy nem volt véletlen a találkozásunk.

– Köszönöm – suttogta, úgy, ahogy a hajnali komor szél.

Elmondhattam volna neki, mi az ára, ha megteszem, amit kér, de nem láttam értelmét. Hiszen eldöntöttem már. Soha, semmi nem volt ilyen drága még, de először éreztem azt is, hogy megéri a súlyos árat. Homlokához nyomtam hideg ajkamat, ő pedig lehunyva a szemét elaludt.

Néhány óra múlva feleszmélt. Kimászott ágyából, lesimította összegyűrt ruhácskáját, és belém karolt.Én az ajtó felé vezettem, újra ki a rétre, ahol csodálatosan szikrázó, égi fénykapu nyílt az éjszakába.

A kapu előtt állva kérdőn rám nézett.

– Ez lenne az? – Én bólintottam, s már meg is hallotta kedves kutyájának hívogató ugatását.

Felém fordult, és megölelt. Vékony karjai alig érték át lábaimat. Lehajoltam hozzá. Szólni akartam, búcsút venni, de nem tudtam, mit is mondhatnék. Két tenyerébe vette arcomat, és egy gyermeki csókotadott homlokomra. Úgy éreztem, áldott vagyok. A pusztulás, ami rám várt, többé nem ijesztett. Végignéztem, ahogy azokkal a táncoló léptekkel beugrál a fénybe, és az elnyeli őt, mintha mindig is oda tartozott volna.

Felnéztem a csillagokra. Hát íme, vége volt. Átoknak vélt életem egyetlen délután alatt áldottá lett. Vártam, hogy eljöjjön a vég, az ég lesújtson rám. Erőtlenül lefeküdtem, éreztem, hogy elhagy minden élet. Megszűntek a fájdalmaim, és elnyelt a sötétség.

Ismerős hangok vettek körbe. Milliónyi lélek, akikkel találkoztam utam során. Mindig azt gondoltam, ha egyszer véget ér a földi létem, csak elfogyok a semmiben.Ám körülöttem minden eleven volt, a hangok nyugtattak, láthatatlan kezek simogattak, melegség töltött el. Szemeim kinyitva, újra testvéreim közt állhattam, atyám ezüst trónja előtt.

Ő jóságos mosollyal magához szólított, megsimogatta lehajtott fejemet, pont, mint évmilliókkal előtte, mikor még én magam is apró gyermek voltam.

Otthonvagyok, s többé már nem simulok selyemfüggönyök árnyékába, idegen házak szobáiban, lesve az emberek álmát. Könnyeim végigfolynak sima, puha bőrömön. Újra emlékezem. Elfeledtem már sokakat, azok közül, kiket elvittem, ám Giselle arcát soha nem feledem.

Hefrain vagyok, atyám gyermeke, s többé már nem a HALÁL…


***


Szavazni a bal oldali modulban tudtok!